A férfiak és a nők úgy tűnik, sokszor teljesen más nyelven beszélnek. Ezért is vagyunk, mi nők nehéz helyzetben, amikor szeretnénk, ha valaki meghódítana minket. Egyrészt elvárnánk, hogy a férfi kezdeményezzen, másrészt viszont az örök igazság, hogy mi nők választjuk ki, kit is akarunk magunknak. De tényleg: kit is akarunk magunknak? És hogyan tudassuk, hogy őt?

Ahogy Ádám, Flörtről férfiszemmel: Megérthetjük valaha is a nőket? című írásában olvashattuk, ha bármilyen hasonló témában olvasgatunk az interneten hozzászólásokat, vagy csak megkérdezzük pár ismerősünket, alapvetően két vélemény bontakozik ki erről:

Férfikommentelő01: „Én egy tök rendes srác vagyok, udvarias, jólnevelt, de ezeknek a mai lányoknak csak a bunkó, izmos, BMW-s férfiak kellenek.”

Nőikommentelő01: „Minden férfi egyforma! Bunkó az összes, sehol nem találni egy rendes srácot. Hát kihaltak már az úriemberek?”

Látszólag kész a megoldás írja még Ádám, hiszen ezeket az internetezőket össze kell hozni és készen is vannak a boldog kapcsolatok, házasságok, Hollywood, gyerekek, kutya meg macska. Valamiért azonban mégsem így van.

S míg Ádám fejtegette ezt a kérdést férfi szemmel, én ezt most női szemmel igyekszem.

A nők alapjában véve többnyire azt várják a férfitól, hogy az férfiaként viselkedjen. Azaz, a férfi legyen udvarias és figyelmes, de határozott.

Ám, míg az udvarias és kedves nem egyenlő az anyámasszonykatonájával, úgy a határozott sem egyenlő a durvával. 

A nő szemében a határozottság abból áll, hogy a férfi anélkül, hogy hímsoviniszta módon leuralná a nőt, megszabná számára mit, hogyan és mikor tehet és érezhet, helyette inkább udvariasan, de egyértelműen tárná a nő elé az elképzeléseit. Rést hagyva arra, hogy a nő azt elfogadja részben vagy egészben, vagy sem. Miközben odafigyel a nő igényeire is.

Míg a kedves és udvarias magatartás abból áll a nők legtöbbjének, hogy a férfi az előbb említett határozott kereteken belül képes arra, hogy a nő kedvéért figyelemebe vegye azt is, amit a nő szeretne.

Hogy egy határozott példával álljak elő, az első randevúra igenis a férfi talál ki programot, és ha ez egy bicajos városnézés lenne a napsütéses melegben, akkor a férfi előre felvázolja az elképzelését, de megkérdezi a nőt, nem okoz-e gondot neki a program, és ennek megfelelően felöltöznie, mielőtt a nő még, szoknyában és tűsarkúban libbenne a férfi felé a találkozóra, aki éppen két bicajjal várakozik.

A meghúzott határokkal a férfi biztonságot nyújt a nőnek, arra, hogy most – végre –  jó kezekben van, olyannyira, hiszen a nőnek nem kell attól rettegnie, hogy el lenne nyomva, hiszen a férfi kompromisszumkép, de nem behódol neki.

Jó tudni, ha egy nő nem érzi magát biztonságban, bizony elbizonytalanodik, és ettől előbb vagy utóbb, de kiborul. Ezt szeretik a férfiak női hisztinek mondani. Ami valóban az. A nő lázad a bizonytalanság ellen.

Az egyszerű nem

Alig múltak huszonévesek, amikor már csaknem két éve járt együtt a fiú és a lány. Igazi szerelem volt az övéké. Ám a fiú egyre gyakrabban érezte úgy, hogy a lány nem veszi komolyan őt, amit a fiú el is panaszolt a lány édesanyjának. Amire a lány édesanyja így felelt a fiúnak: – Kisfiam (így szólította a fiút, hiszen igazán megkedvelte, szépen udvarolt a lányának) a lányom akkor vesz majd komolyan téged, ha megtanulsz végre nemet mondani neki.

Így is lett, a fiú nemet mondott a lánynak, olyan dolgokban, amire amúgy nemet is mondott volna. Eleinte apróságokra, majd egyre nagyobb volumenű ügyekben, s valóban a lánynak a fiú sokkal többet jelentett onnantól kezdve. Mert, már biztonságban érezhette magát a fiú mellett. Hiszen, ha neki, akit szeretet, nemet tudott mondani olyan dolgokra a fiú, ami nem biztos hogy valóban hasznos lett volna számukra, azzal a fiú bebizonyította a lánynak, hogy felelősséget tud vállalni.

Az ismerkedésnél, a randevúzásnál sem lehet ez másként. A nő azt várja, hogy a férfi egyértelműen lépjen vagy sem.

Szabad a pálya!

Ahhoz, hogy egy nő egyértelmű igent tudjon mondani a férfinak egy randira, ahhoz az kell, hogy a férfi egyértelműen, de udvariasan közeledjen.

Ha a nő már a férfira mosolyog, mi több feljebb tolja a szemüvegét, igazgatja, sőt csavargatja a haját, esetleg átrúzsozza a száját, egy leheletnyi érintéstől nem húzza el magát, a férfi felé beszél, akkor  a nő ezzel egyértelműen jelét és egyben engedélyezi, hogy várja, óhajtja a férfit ismerkedési szándékát.

S a nő szerint mit tehet ilyenkor a férfi? Egyszerűen odamegy  a nőhöz: – A Szia, szeretnélek megismerni!; az Ide ülhetek?, a Meghívhatlak egy kávéra?; vagy a Lenne kedved beszélgetni velem? – kérdések bőven elegendőek kiindulási pontnak.

Viszont, ha elmarad ez a lépés, nem kérdez a nőtől, nem jelzi az érdeklődését,  a férfi a jelzésekre nem reagál, akkor a nő többnyire azt hiszi, hogy nem tetszik a férfinak.

Vagy igen, csak éppen, a ma férfija el van kényeztetve azzal, hogy ők maguk jóval kevesebben vannak a Földön, mint a nők, és így a gyengébbik nem kezdi úgy érezni, igenis aktívan részt kell vennie a párválasztásban folyó harcban.

Csakhogy, a nők joggal tarthatnak attól, ha ők maguk kezdeményeznek, akkor ledérnek tűnnek, miközben meg, ha nem teszik, akkor lemaradhatnak a férfiról. Vagy nem így lenne, Uraim? Ezért, egyre gyakoribb, hogy egy nő úgy dönt, hogy inkább ő maga lép először.

Pedig, a nyolc éves kisfiam, és a legtöbb kisgyerek szerint, a férfinak kell a nőhöz odamenni, és nem fordítva. Mert, ha nem teszi, akkor a nő azt nemnek veheti.

Bármelyik fél is lép, – a férfi, hisz ez a szokásrend, – vagy a nő, mert érzi, változnak a hagyományok, talán happy end lesz a vége.

Tartson az egy óráig, egy estéig, egy hétig, egy hónapig, pár évig vagy egy életre szólóan.

„ A nők olyan lények, akiket szeretni kell, nem megérteni. ”                                                                 /Oscar Wilde/

Fotó: Dribbble