Egy halálesetre nem lehet felkészülni. Akkor sem, ha az, egy betegség miatt várható. Nekünk felnőtteknek is nehéz a gyásszal megbirkózni, rengeteg kérdés merül fenn bennünk, amivel a gyerekek sincsenek másként. A legtöbb családban nem beszédtéma az elmúlás, a gyász. Pedig az életkoruknak megfelelően a halálról is lehetne beszélni a gyerekekkel. A kérdés: hogyan?

Gyászoló gyerekek: Meghalt a nagymama. Meghalt a nagypapa. Meghalt apa. Meghalt anya. Elpusztult a blöki kutya. Elcsavargott és nem jött többé haza a kedvenc cica. Elválunk. Ezek mind-mind gyászjelentések nekünk, és egy gyermeknek is.  Igen, ha mi szülők válunk, az is egyféle gyász. Mindannyiunknak. S szülőként nem is igazán tudjuk, hogyan és mit osszunk meg a gyerekkel, mert magunk is éppen ocsúdunk fel a fájdalomból, magunk sem tudjuk hogyan gyászoljunk, és attól is félünk, hogy a csemetéink még nincsenek felkészülve arra, hogy az elmúlással szembesüljenek. Kímélni akarjuk őket.

Ne kíméljük túlzottan a gyászoló gyerekeket

Fontos tudni, reagálnunk kell mindenképp, ha a gyerek a halálról kérdez. Mert ha elhessegetjük, azzal “te még ehhez kicsi vagy”, mert kímélni szeretnénk, az nem mindig félrevezető, sokszor ugyanis épp az ellenkezőjét érhetjük el azzal szemben, mint amit szeretnénk: ha elengedjük a fülünk mellett a gyerekek halállal kapcsolatos kérdéseit, megnyugtatás helyett félelmet és bizonytalanságot ébreszthetünk bennük.

A kicsiknek is nagy fájdalom

Az elmúlást, még ha nem is értik teljesen, életkortól függetlenül megélik a gyászoló gyerekek, a különbség csak az, hogy a kisebbek még nem tudják szavakba önteni és kifejezni az érzéseiket.

Győri Ildikó pszichológus példaként említ egy óvodás kisfiút, akit a munkája során ismert meg, akinek hirtelen hunyt el a nagymamája. Az egész családot megrendítette a tragédia, a veszteséget a kisfiú is nehezen tudta feldolgozni. Úgy adta a környezetében élők tudtára, hogy valami nincs rendben, hogy folyton fegyvereket és katonákat rajzolt, és a játék közben is mindig háborúzott.

Kicsi volt még ahhoz, hogy megfogalmazza mit érez, de a tetteivel kifejezte, hogy semmi mást sem szeretne jobban, mint megvédeni a családját a rossztól.

‒ Ebből a történetéből is látszik, hogy a kisfiú tökéletesen felmérte a helyzetet és átérezte a fájdalmat, csak épp nem volt megfelelő eszköze arra, hogy mindezt egyértelműen kifejezze  ‒ értelmezi Győri Ildikó a kisfiú magatartását.

Hasonló annak a gyermeknek is az esete, akinek az édesapja pár évre börtönbe került, ott az édesanya tudatosan fordult szakember segítségéhez, aki azt ajánlotta a szülőnek, hogy játszanak minél több rendőrös-rablós, jó-rossz felállású játékot, hogy a kisfiú ki tudja magából játszani a történteket, és helyre tudja magában tenni azt, hogy az édesapja ugyan nagy hibát követett el, rosszat tett, de mégis jó ember. Ez nagyon sokat segített a kisfiúnak az átmeneti elvesztésből jött gyász feloldásában, és később az egymásra találásban, amikor az apa szabadult.

Ha szóba kerül

Gergőnek nem sokkal azután halt meg az édesapja, hogy elkezdte az első osztályt. A tanítónénik nagyon ügyesen kezelték a helyzetet: közös gyertyagyújtással és sok-sok beszélgetéssel emlékeztek meg osztálytársuk apukájáról. Azt mesélték a gyerekeknek, hogy Gergőre mostantól az édesapja csillagként vigyáz, és ugyanúgy szereti őt most is, mint eddig. Teljesen természetes, hogy ezek után a gyerekek hazavitték ezt a fontos kérdést, és otthon a szüleikkel is beszélgettek az elmúlásról.

A pszichológus szerint, azért is fontos, hogy ilyen helyzetben fokozottabb figyelmet fordítsunk a gyerekekre, mert a halál ijesztő volta rengeteg kérdést vet fel bennük.

Ha a gyerek látja a szülein, hogy partnerek a beszélgetésben, akkor bátrabban nyílik meg.

Ami nagyon fontos, mert a beszélgetés az, amivel oldani tudjuk a belső feszültséget. Szülőként tehát érdemes tudatosan törekedni erre a nyitottságra, ha ugyanis elutasítóan reagálunk, csak növeljük a gyászoló gyerekek kétségeit. 

Ne feledjük, felnőttként számunkra természetesebb a halál, hiszen a hírek gyakran szólnak gyilkosságról, balesetről, terrorizmusról, a gyerekeknek azonban ez nem mindennapos, hanem nagyon is új. Éppen ezért rendkívül ijesztő is lehet. Egy közeli hozzátartozó halála nélkül is felmerülhet ezért bennük az elmúlás gondolata és a haláltól való félelem. Ilyenkor teljesen természetes, hogy nem akarnak egyedül elaludni, vagy félni kezdenek a sötétben.

Gyászoló gyerekek – könnyes búcsú a temetőben?

Sarkalatos kérdés az, hogy a gyászoló gyerekek ott legyenek a közeli hozzátartozó temetésén, vagy sem. A szakértő azt javasolja, hogy ha egy gyerek szeretne ott lenni, akkor mindenképpen tegyük lehetővé, ügyelve arra – főleg tíz- tizenkét év alatti gyerek esetén – hogy végig legyen mellette valaki, akit jól ismer, és akivel szükség esetén félrevonulhat vagy akár haza is mehet. A fekete ruhába öltözött és síró emberek látványa még a kamaszokat is felkavarhatja, ezért kíméletesebb megoldás lehet, ha a temetést követő napokban látogatunk el velük a temetőbe, amikor egy csendesebb megemlékezés keretében búcsúzhatnak el az elhunyttól.   

A halál nem csak azért ijesztő a gyerekek számára, mert megváltoztathatatlan, hanem azért is, mert bizonytalanságot ébreszt bennük.

Hirtelen rádöbbennek arra, hogy az anyukájukat, az apukájukat vagy bármelyik, számukra fontos embert is elveszíthetik, amivel nem könnyű szembenézni. ‒  Ha megoldható és a halálesetnek nem egyenes következménye egy nagy életre szóló váltás, mint például egy költözés, egy iskolaváltás vagy valamelyik szülő külföldi munkavállalása, akkor ezekkel a nagy változásokkal várjunk a halálesetet követően pár hónapot, mert az további terheket rónak a gyerek lelkére – hangsúlyozza Győri Ildikó, pszichológus.

Sírjunk bátran!

Ha a gyászoló gyerekek előtt sírunk, akár még segíthet is nekik a történtek feldolgozásában, hiszen látják, hogy mi is szomorúak vagyunk, nekünk is fáj. Nincs semmi szégyellni való abban, ha elerednek a könnyeink, arra azonban figyeljünk oda, hogy ne csak sírni, kiborulva lássanak, mert az egy bizonyos ponton túl akár ijesztő is lehet. A gyászoló gyerekek fájdalma nem kevesebb a felnőttekké, nem hagyhatjuk magukra őket az érzéseikkel, a gondolataikkal. Mindenképpen támogatásra van szükségük, és ebbe beletartozik az is, hogy higgadtan, de vissza-visszatérően beszélgetünk velük a történtekről. 

Szerzők: Bagaméri Viki és Polgár Ágnes

Kép: Pixabay