Vörösödik a feje, görbül a szája, dobban a lába, tán még a keze is ökölbe szorul. Kiabál. Sír. Morog. De az is lehet némán tűri, az arca sem rezzen, senki sem látja rajta. Félrevonul. Pedig. Csalódott. Elbizonytalanodott. Irigy. Megijedt. Dühös. Hiányérzete támadt. Akármi. És gyakorlati segítségre lenne szüksége. Ott az óvodában vagy az iskolában. A többi gyerek közt. Nélkülünk, a szülő nélkül.
Nem könnyű szülőként segítséget találnunk ahhoz, mit is kezdjünk a nagy óvodás vagy már kisiskolás korúval, amikor először találkozik már tudatosan is a saját érzelmi határaival. Mert a szakértők többsége az otthoni mintát említi, vagyis azt, hogy a szülő mutasson jó példát, mert akkor a gyerek az óvodában és az iskolában is jól viselkedik majd, illetve a mintából merítve tudja majd mit kell csinálni stresszhelyzetben. Valóban ilyen könnyű lenne a gyerekek mentális nevelése?
Hiszen arról már nem nagyon kevés helyen olvashatunk, hogy például hogyan tanítható meg a gyermek arra, hogy egyáltalán felismerje, hogy ő szorong, fél, megijedt, elvesztette a bátorságát, irigy? Vagy kevesebbnek érzi magát a többieknél, esetleg tudja, hogy tényleg nem tud hátrafelé bukfencezni, és ettől nincs önbizalma, ingerült, mérges? Mindez egy olyan helyzetben, amikor az anya-apa nincs vele.
Felmerül még gyakran „megoldásként” az is, hogy ismernünk kell a gyermekünket, de nem mindenki jó emberismerő. Illetve az is, hogy szakítsunk időt a tartalmas idő eltöltésére, játékra, kirándulásra, meseolvasásra. Megoldásként a friss levegőn töltött idő, a sport, illetve a szellemi felfrissülések a jóga és a meditáció szerepelnek még. De ez így leírva nem mond túl sokat a legtöbb szülőnek. Szakértővel, dr. Győri Ildikó pszichológussal beszélgettünk arról, hogyan tanítsuk meg a gyermeknek azt, hogy kezelni tudja a kudarcot.
De mégis, milyen kudarccal találkoznak a gyerekek?
Vannak, akik úgy gondolják a gyerekek élete könnyű. Pedig, ha jól belegondolunk, melyik szülő ne vitt volna haza fájó szívű, síró, vagy éppen széttépett-sérült ruhával, holmival, mi több vérző homlokkal, letört foggal, lila sebbel gyereket? Ne érkezett volna úgy meg a gyermekért, hogy ne látott volna valamilyen konfliktus helyzetet, cikizést vagy kakaskodást, netalántán verekedést az óvoda-, vagy iskolaudvaron az évek alatt? Ez mind stresszt okoz a gyerekekben, ahogyan a következő kiragadások is:
Mert nem sikerült a kalóz kalapját a vonalon belül kiszínezni. /Szétesett a gombóc a homokozóban. /Egy kör motorozás után más tartott igényt a játékra. /Egy osztálytárs szóvá tette a ruha kinézetét. /Folyton megfordult a hatos pocakja és a bal oldalra került a matekfüzetbe írva./ A második és harmadik versszak felcserélődött felmondáskor, és a fél osztály röhögött./ Mert alacsony a gyerek a többihez képest és újabb beszólást kapott érte./Mert a nyaralás „csak” Balatonon volt és nem külföldön, vagy nem is volt./ Mert egy lány nem bokszolhat, egy fiú meg nem balettozhat. / Az órán nem lehet inni, akkor sem ha szétszáradt a torkunk. /Mert a gyereket legyengézték a többiek, mert még a kötél feléig sem jutott fel a tornaórán/ És még sorolhatnánk. Számtalan alkalom, ami a gyermekben csalódottságot, értetlenséget, dühöt, bánatot, fájdalmat, azaz stresszt okoz. Amivel egyedül kell szembe néznie már az óvodában és később az iskolában.
Ha így nézzük mindezt, és összegezzük, nem könnyű a gyerekek élete. Bőven éri őket kudarc, stressz.
Hagyd abba a hisztit! Vedd elő a szebbik hangodat! Viselkedj rendesen! – Jó, de hogyan?
Az ilyen és ezekhez hasonló mondatok, amikkel utasítjuk a gyereket, hogy fejezze be a hisztit, ne húzza fel magát, mert különben mindenki megutálja, ha folyton így viselkedik, egyáltalán nem segítenek, abban sem, hogy meghatározza, milyen érzések vannak pillanatnyilag benne.
– Ám nehezen tudunk mást mondani, hiszen nekünk is hasonlóakat mondtak a szüleink – kezdi dr. Győri Ildikó pszichológus, aki így folytatja – ugyanakkor hozzá kell tenni, ezt a legjobb indulattal tették: Nem volt más eszköz a kezükben, tehetetlenségükben mondtak hasonlóakat, mert őket sem képezték ki arra, mit mondjanak ilyen esetben, hiszen abban a közegben amiben ők vagy az ő szüleik nevelkedtek, nem voltak ilyen érzelmi viharok.
Győri Ildikó elmondja, az emberek nagyon zárt közegben éltek az 1900-as évekig, a múlt század derekán: — A nagycsalád ötven-hatvan ember szorosan együtt élt egy kis létszámú faluban, a fővárosban is csak néhány százezren. Nem lehettek nagy érzelmek, nagy érzelmi kitörések, mindenki ismert mindenkit, voltak írott és íratlan szabályok, és nem nagyon lehetett újítani, újat behozni, sem érzésekben, sem cselekedetekben, mert ha hirtelen kitörésből újítottál, másként cselekedtél, például nem etetted meg a disznót, akkor utána egy évig nem evett az egész család. Mert nem volt miből enni. A szűk mozgástérben hasonló értékrendű emberek éltek együtt. Hasonló gondolkodással és érzésekkel bírtak, nem voltak köztük nagy érzelmi kitörések, nem nagyon voltak váratlan események, történések, amire reagálni kellett volna, vagy amire megoldást kellett volna találni. Az érzelmekről így nem is nagyon kellett beszélgetni. Évente kétszer esküvőre és búcsúba jöttek idegenek legfeljebb ebbe a közegbe.
De vajon a városban élőkre is igaz volt ez, kérdezem Ildikót? – Igen, igaz volt ez a városban, nagyvárosban élőkre is, mintegy 1980-1990-ig. A szülők 20-25 évig egy helyen dolgoztak, nekik sem lehetett nagy érzelmi kilengésük, hiszen másnap ugyanazzal az emberrel kellett dolgoznia, akinek előzőnap leordította a fejét, így nem kiabálta le, hiszen az akkori értékrend szerint az volt a rendes ember, aki legalább húsz évig egy helyen dolgozott. Beállt ő is, mint mindenki más a sorba, tette a dolgát, nem változtatott, nem szólt, ha valami nem tetszett. Nem kellett változtatnia se kreatívnak se lennie. Minden nagyon formális, szabályozott volt. Így a húsz-harminc év alatt egy munkahelyen mindenki alaposan ismert is egymást, tulajdonképpen olyanok voltak a munkatársak már mint egy nagy család, csak éppen ezt a közeget munkahelynek hívták és nem otthonnak.
Ezzel szemben a mai gyerekek
Míg a mai szülők gyerekként még viszonylag egy szűk térben mozogtak, kevés embert ismertek, és inkább egy helyen éltek, addig a mai gyerekek már az állandó mobilitásba születnek. A szülők munkahelyet, otthont, és akár a ehhez mérten a gyereknek óvodát, iskolát is könnyen váltanak.
Már egészen kicsiként az óvodában vegyes csoportba járnak a mai gyerekek, ami nemcsak más és más korosztályt jelent, hanem azt is, hogy gyakran nem ugyanabból a körzetből, településről érkeznek, más és más társadalmi rétegből, más gondolkodásmódú, más értékrendű szülők gyerekei járnak egy-egy csoportba. Mire hat évesek lesznek a gyerekek már ismernek 40-60 gyereket a bölcsődéből, az óvodából, a lakóhelyükről, a szülei barátain keresztül és ha már külön foglalkozásra jártak, akkor még onnan is tovább nőhet ez a szám.
– A stressz forrása innen viszonyítható, hiszen a gyerekek hétfőn reggel a saját szűk családi körükből indulnak el az óvodába, iskolába. És mindegyik gyereknek merőben más volt a hétvégéje, hiszen sokkal színesebb életet élünk ma, mint akár harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt. Az egyik gyerekkel kirándulni voltak, a másiknak a kezébe adták a tabletet csak maradjon csendben, a harmadikkal hegyet mászni, lovagolni, úszni vagy éppen síelni voltak, a negyediket múzeumba vitték, az ötödikkel társasjátékoztak, a hatodikkal pénz híján otthon ültek, talán még a kiborult szülőknek játszani sem volt kedvük és erejük a gyerekkel, a hetedik feje felett meg a részeg szülők üvöltöztek – szembesít a való tényekkel bennünket Győri Ildikó.
– A gyerekek a hétvégi események pozitív vagy negatív élményeivel érkeznek meg hétfőn, és mindannyiuknak ugyanúgy kell viselkedniük az oviban vagy a suliban, mint a többinek, csak éppen öt-tizenkét évesen még nem biztos, hogy tudják, felismerik ezeket az akár szélsőséges érzelmeket, amik élnek bennük, amikkel otthonról érkeztek – ecseteli a pszichológus – az egyik ennek megfelelően még a lábában a kirándulás hevével inkább mozogna, és úgy érzi be van ékelve a padba, míg akivel játszottak otthon várja, hogy kreatív élmények érjék, akinek viszont a feje felett kiabáltak, akár hullafáradt is lehet a lelki bántalmazástól amellett, hogy szörnyen zaklatott is. Tele vannak az óvodások, iskolások érzelmekkel, amelyek az első akár apró plusz negatív impulzusra robban.
Nem hibás senki, nem rosszak a gyerekek, nem érzékenyek, nem gyengék, csak sokfelől érkeznek egy, nem a huszadik századba illő iskolarendszerbe.
De milyen típusú az én gyerekem?
Nem vagyunk mindannyian jó emberismerők. És elfogulatlannak sem könnyű lenni. Ha úgy véljük, nem ismerjük elég jól a gyermekünket, vagy más, mint szokott lenni, akkor sem kell megijednünk. Egy-két hétvégén át vezessünk naplót arról, hogyan viselkedett a gyerek, és mire hogyan reagált. Mi tetszett neki és mi nem, milyen helyzetek adódtak. Utólag olvasva könnyen összeáll a kép. De ehhez kérhetünk külső segítséget is más közeli rokontól, a nagyszülőktől, vagy akár pedagógustól, pszichológustól is.
Indulatvulkán, az érzelmi kitörések felismeréséhez
Győri Ildikó pszichológus is hisz abban, hogy otthonról indul ki a stresszlevezetése, ugyanakkor nem találja megoldásnak szimplán azt, hogy mutassunk jó példát, sem azt, hogy azt mondjuk a gyereknek, hogy nyugodjon meg vagy engedje el ami bántja, bár elszámolni tízig nem tartja rossz ötletnek, el is árulja miért:
– A számolás bekapcsol egy másik agyféltekét, éppen hogy a másik oldalát annak, ahol az érzéseinket megéljük. A rövid pár soros verselés vagy mondóka szavalása is jó lehet, különösen annak, aki fél a számoktól, nem jó matekból. Mindkettő kilendíti a gyereket abból az érzelmi örvényből, amiben éppen benne van. Ha persze már sikerült felismernie magáról, hogy éppen kirobbanni készül. Ha persze már sikerült felismernie magáról, hogy éppen kirobbanni készül. Felismerni saját érzelmi állapotunkat persze nem könnyű.
Éppen ezt szem előtt tartva néhány évvel ezelőtt Győri Ildikó kidolgozott egy szimbólumrendszert, A Kreatív Gyereknevelési Eszközöket©, amellyel szülők és gyermekek együtt oldhatnak meg humorral fűszerezve, vidáman olyan konfliktusokat, amelyek előtte gyakran sírással végződtek:
A Kreatív Gyereknevelési Eszközök© egyik legkedveltebb darabja az „Indulat-Vulkán©”. Készítsünk ehhez egy vulkánt, akár le is rajzolhatjuk, jó színesen, vastag kartonra, nagy alakban. 3D-ben még klasszabb só-liszt keverékből vagy készen kapható hőre keményedő gyurmából. Közben átbeszélhetjük a gyerekekkel milyen jeleit ismerik annak, ha valaki feszült, ideges, láthatóan lobbanásra kész. Érdemes odafigyelni arra, hogyan fogalmaznak, milyen szavakat használnak, mert egyúttal leírják azt is, ők mit éreznek olyankor, milyennek látják magukat, vagy éppen bennünket egy stresszes állapotban: egye gyorsabban beszél, hadar, miközben felemeli a hangját, mélyebb lesz a hangja, szigorú, kiabál, hadonászik, közelebb jön, felénk tornyosul, piros lesz az arca, elvörösödik, gyorsan veszi a levegőt, azaz zihál és még sok más…
Ildikó személyes kedvence, a Hangulathőmérő©
Az emojik világában vizuálisan kifejezni és behatárolni az érzelmeinket igen egyszerű. – A szimbólumok jelentésvilága kódolva van bennünk. Éppen ezért egy hangulathőmérőn nagyon világosan és egyszerűen meg tudja mutatni a gyerek, hogy milyen érzelmi állapotban van jelenleg, vagy volt bent az óvodában, iskolában – szorgalmazza a használatát a pszichológus.
Papírra rajzolva, temperával festve, szintén hőre keményedő gyurmából formázva is megteszi. Otthon gyakran elővehetjük, szülő és gyermek egyaránt. Eleinte szülőként kérdezzünk, vagy mutassunk rá a hangulathőmérőn arra, éppen milyen a saját vagy a másik hangulatvilága. Ezután pillanat alatt megérti a lényegét, és használja kicsi és nagy is. Így amikor kifelé jövünk legközelebb az óvodából, iskolából átbeszélhetjük, hogy a gyerek milyen hangulatú volt bent.
Szülő: Reggel amikor bementél milyen volt a hangulatod?
Gyerek: – Mosolygós.
Szülő: – Más is volt mosolygós (mutatja), ki?
Gyerek: Dani, Kati, Bálint, Rebeka, Laci
Szülő: – Volt rosszkedvű is? (mutatja) Ki?
Gyerek: – Sanyi, Boglár, Anti, Zsuzsi, Tünde
Szülő: – És a többiek?
Gyerek: – Nem tudom, olyan semmilyen.
Ennyiből máris felmérhetjük, hogy körülbelül milyen volt a csoport, osztály hangulata reggel, és ahhoz képest, a mi gyermekünk és ránézésre a többiek milyennek tűnnek.
Ha a gyereknek láthatóan nincs jó kedve, esetleg ő maga mondja, hogy szomorú kérdezzük meg arról – tanácsolja Győri Ildikó – hogy tett e valamit az óvónő vagy a tanító néni azért, hogy az ne így legyen? A válaszból kiderülhet mi okozhatta a negatív irányú hangulatváltozást a reggeli mosolyhoz képest, mint ahogy akár az is, ha a gyermekkel történt valami, vagy ő tett valamit, hogyan kezelték vagy sem az esetleges konfliktust odabent a gyerek, a pedagógus?
– Fontos tudni – teszi hozzá a szakember – ha a gyerek rosszkedvű nem várhatjuk el tőle, de senkitől sem, hogy egycsapásra jó kedve legyen. Ez egy biológia folyamat míg átváltunk. Éppen ezért pusztán attól, hogy felismerte a gyerek a saját érzelmi állapotát és mi is megérkeztünk érte, attól még nem lesz azonnal kirobbanó jókedvű. A „látod itt vagyok, ne vágj már nekem fintorokat, inkább örülj nekem!” mondat helyet, meséljük el inkább milyen a mi hangulatunk. ” Képzeld nekem sem jó a kedvem, fáj a hátam, egész nap görnyedtem a tervezőasztal felett, gyere együnk egy fagyit, attól hátha jobb kedvünk lesz.”
Ne feledjük, mondja a szakértő: – Mindig csak egy-egy hangulatmértékkel tudunk feljebb haladni. Mégpedig úgy, hogy más cselekvésre irányítjuk a gyerek fókuszát.
– Kerüljük az olyan csapdákat is, amikor minősítjük a másik felet, aki rosszkedvet okozott a gyereknek, azaz, ne hülyézzük le a Pistikét, aki csúfolta a gyereket, azzal csak visszahúzzuk őt a negatív hangulatba, miközben ugyanazt csináltuk amit Pistike a gyerekkel, csak fordítva, most mi bántottuk Pistikét – figyelmeztet a pszichológus.
Véleményvonalzó© – vajon számít amit a másik mond?
Amikor a gyermek az Indulatvulkán és a Hangulathőmérő segítségével már könnyen felismeri a különféle hangulatfajtákat, és már akár fejben is tudja használni azokat, akkor jöhet a Véleményvonalzó is, ami abban segíthet neki, hogy le tudja magában szerelni a különféle bántalmazásokat.
A Véleményvonalzó közös készítését itt is szorgalmazza Győri Ildikó, szintén papírból, gyurmából vagy bármilyen más anyagból, ami kéznél van. A vonalzó bal pulzusán negatív számok, középen a nulla, jobb oldalára pedig irtó magas pozitív számok kerüljenek. Minél magasabb a szám, annál több és/vagy annál nagyobb szimbólummal jelezhetjük szívecskékkel a szeretetet, vagy fénykarddal az erőt, esetleg csillagokkal a szépséget, jóságot, ahogy az a gyereknek jobban tetszik. Miközben szorgoskodnak a kezek át is beszélhetjük, hogy a negatív oldalra kerülnek az ismeretlenek, a nem kedves osztálytársak. Ezek az emberek valahol a mínusz tartományban landolhatnak, vagy legfeljebb a nullán végzik, míg akiket kedvelünk a pozitív oldalon helyezkednek el. A barátok, a rokonok már a szívekhez kerülnek. Anya, apa, a testvérek és a támogató nagyszülők kerülnek a legmagasabb szám alá, a legtöbb szívhez vagy legnagyobb superman pajzshoz.
Ezt is használjuk otthon különféle helyzetek megbeszéléséhez, a cél az lenne, ha valaki piszkálja, csúfolja, hergeli, esetleg testileg bántja, csípi, löki, üti vagy rúgja a gyereket az oviban, suliban akkor fogja gondolatban az eszközt és vezesse végig magában, hogy aki szemben áll vele és bántalmazza, az bizony hol áll ezen a bizonyos véleményvonalzón?!
Az a gyerek mennyiben segíti őt abban, hogy boldog gyerek, boldog felnőtt legyen? Mennyire fontos a jövője szempontjából? Ő az anyukája, az apukája, a testvére, a szívek alá kerülő rokona, barátja, aki támogatja őt, vagy sem? Mi is a válasz? Nullán áll, esetleg mínusz, nagyon mínusz, na akkor a véleménye is ugyanennyit ér. Vagyis semmit, nullát ér, amit mond, vagy tesz ellenünk.
– Ha ezt a gyerek megtanulja végigvezetni magában, hamar megtanulja meg sem hallani a cikizéseket. Mert már pontosan tudja hogy a másik, aki bántotta, tulajdonképpen nem ismeri őt, mondhatni egy csorba szemüvegen át látja őt. Akinek ráadásul rossz kedve volt, és amikor ez kitört rajta pont ő volt ott, így ő kapta meg a másik fekete levesét. A gyerek így megtanulja, hogy ezért sem számít más rossz szava, cselekedete – mondja el a pszichológus.
S mit csináljon a gyerek? Kerülje el, várja meg míg ő maga lecsillapodik, és míg a másik gyerek is megnyugszik, hogy nem mellette törjen ki a másik gyerek vulkánja se. És majd később kérje el a játékát, a következő szünetben álljon vele szóba, kezdjen el vele beszélgetni stb.
Gyerekek ökölharcon belül
A szakértő szerint, egy bunyó előtt, a vulkánkitörési állapotban vannak a gyerekek, amiben csak két reakció létezik: üss vagy fuss. Szakkifejezéssel élve ez a hüllőagyi működés, amiből nem könnyű kijönni. Ám ha megtanítjuk a gyereknek, hogy gondolkodjon, segíthetünk neki. Jöhet a véleményvonalzó, gondolja át, aki a verekedésben benne van, az mennyire érinti őt meg, mennyire fontos neki, hol helyezkedik el az illető a vonalzón? S ha megütik, vajon mekkorát kaphat? Megéri-e neki, ha megütik? És ha megütik az mit old meg?
Jöhet még egy játék, a közösen felállított dominósor, ami nagyon jól tudja szemléltetni, hogy bárhol állhat az ember egy bunyóban, ha dől a sor, bizony mindenki kap.
A szülőnek nem szabad elfelejteni, hogy nem rossz a gyerek, hanem túl sok érzelmi állapottal kell megküzdenie úgy, hogy nincs hozzá eszköze. És ha nem tanítjuk meg a gyerekeinket az érzelmeik kezelésére, akkor tulajdonképpen térkép, iránytű és GPS nélkül engedjük őket ki a nagyvilágba. Abba a világba, ami sokszor nekünk felnőtteknek is igen nehéz. Hát még nekik milyen nehéz a gyerekeknek.
A szerző megjegyzése: Ezeket az említett eszközöket én magam is kipróbáltam, együtt készítettük el őket (a képen ezek láthatóak) a nyolcéves kisfiammal, aki már rutin szerűen nyúl ezekért, ha bármiféle érzelmi állapottal küzd, kedvence lett a hangulathőmérő, amivel a nap különböző szakaszaiban ellenőrzi a saját és más „boldogsági szintjét” ahogyan ő fogalmaz. A véleményvonalzónak köszönhetően pedig sikeresen tudott konfliktust megoldani már. A gyerekek már az elkészítésért is rajonganak, bátran ajánlom!
