A téma gondolata, hogy a gyerekek mellett más lesz az otthonunk mindig is a fejemben volt. Egészen pontosan azóta, hogy anya lettem, és a lakásunk új berendezést kapott. Babaágyat, pelenkázót, kis szekrényt, babafürdető kádat. Ez utóbbit szinte feleslegesen, a koraszülöttnek a legkisebb méret is nagy volt, az alig két kilóval született csöppséget inkább a mosdókagylóban fürdettük hosszú ideig. A babakádat meg ide-oda pakoltuk, mert mindig rossz helyen volt. Leginkább útban.
A gyerekek mellett más lesz az otthonunk. Gyerekbútorok és gyermekholmik kerülnek mindenhova. De tényleg mindenhova. Még a saját hálószobánkba is, gondoljunk csak a babaőrre. Ahogy cseperedik a baba, a gyerek úgy lakja be velünk együtt a lakást. Idővel szándékosan pakol ő is, és lesz saját elképzelése arról, mit hol szeretne látni, használni. Nem csak a saját vackában. És mi is másképpen kezdünk élni. Új szokásaink is lesznek. Igyekszünk egyszerűbben és praktikusabban élni. Ha szükséges kilakoltatjuk a virágokat, elkerítjük a bútorokat, pelenkázó pontokat hozunk létre a lakás számos helyén, magasra pakoljuk a veszélyes dolgokat, gyerekbaráttá és biztonságossá tesszük az otthont. Hogy valódi otthon legyen. Olyan ahol egy család él. Gyerek(ek)el.
Lehet, hogy most ötletet adok egy olyan lakberendezési magazin készítésére, ami az igazi életről szól. Ami bemutatja, hogyan néz ki egy olyan család otthona, ahol gyerekek élnek. (Félő, hogy senki nem venné meg, mert elég, ha körülnéz otthon – és azt látja benne, amit ebben is látna. Talán ezért nincs ilyen.)
Mert ahol gyerekek élnek, azok az otthonok a valóságban nem úgy mutatnak, ahogyan a lakberendezési magazinokban. Ott maximum egy kanapé melletti kosárba gondosan elhelyezett játékmackó jelzi a gyerek jelenlétét.
Arra akartam kilyukadni, hogy amit az újságban látunk, az a valóságban csak ritkán létezik. Talán ünnepnapokon vagy ha vendég jön. Vagy akkor, ha valaki rengeteg energiát és időt áldoz arra, hogy otthon mindig minden tökéletes legyen – gyakran az anya, a nő.
Esetleg úgy tartható fenn, ha van állandó külső segítség: nagymama, nagynéni, takarítónő. Csakhogy ahhoz, hogy az ő munkájuk is látszódjon, otthon gyakorlatilag vigyázzban kellene közlekedni és viselkedni – leginkább a gyerekeknek.
Csakhogy a gyerekek nem erről híresek.
Nekik százszor kell elmondani egy nap alatt, hogy:
– nem eszünk a kanapén, csak az ebédlőasztalnál;
– nem rúgjuk le a cipőnket a nappali közepén, hanem kézzel vesszük le a bejáratnál – télen még az ajtó előtt;
– nem ragacsos kézzel kapcsoljuk fel a villanyt, hanem a könyökünkkel. Vagy megkéri a szülőt rá.
De a gyerek nem kéri, hanem ragacsos kézzel kapcsolja fel a villanyt. Vagy megkéri, de mire a szülő – a mindennapi teendői között – odaér, már késő van.
Mindannyian nézünk filmeket és sorozatokat, így van bennünk kép arról, hogyan ábrázolják a gyerekek jelenlétét egy otthonban. Leggyakrabban a családi házban: megmutatják, milyen az élet velük, mit lát a látogató, aki betér, vagy amikor a családfő hazaér, és azt is, amikor az anyuka szombat reggel sóhajtva körülnéz a kiadós reggeli után.
Mi, nézők, pedig megnyugodva nyugtázzuk: az ebédlőasztalon építőkockák, a gyerekbútoron matricák, a kanapén ágytakaró (hogy ne sérüljön), pelenkák a lakás több pontján, rajzok a falon – még a fürdőben is –, családi fotók a polcokon, bohókás kézműves tárgyak, kávé a konyhaszigeten, négyféle müzli a pulton. Pont, mint nálunk.
Elmosolyodunk, milyen ismerős a látvány: egy otthon, ahol tényleg élet van – gyerekekkel.
A filmben ez természetes. De a saját otthonunkban gyakran aggódunk, hogy „túl sok” a gyereknyom. Közben arra vágyunk, hogy olyan makulátlan rend vegyen körül, mint gyerek előtt, mint a szingli ismerőseinknél, a szüleinknél, a magazinokban – vagy a nagymenőkről szóló filmekben.
Pedig igen, más családoknál is gyakran ilyet látunk – vendégségben. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valószínűleg csak miattunk van nagyobb rend és kevesebb gyerekholmi szem előtt.
Marad tehát a vágyálom, amiért sokszor rengeteget költünk: újra és újra lecserélünk dolgokat, vagy vitatkozunk a gyerekekkel és a társunkkal – csak hogy minden a helyén legyen.
Ez az őrület – mármint a gyerekes otthon – húsz-harminc évig tart. Jó esetben élünk hetven-nyolcvanat is, vagyis bőven lesz időnk utána egy tökéletes otthonra, ahol minden a helyén van. Semmi nem foltos, szakadt, javított – pont úgy nézhet majd ki, mint egy lakberendezési magazin. Tele szép zöld növényekkel, törékeny tárgyakkal, menő bútorokkal: vintage, minimalista, art deco vagy high tech stílusban.
Például minden lehetne hófehér. Nem úgy, mint az én ágytakaróm, amit egy hónap alatt háromszor mostam ki – mert a fehérsége csorbult. Hiába, ahol gyerek van, ott nem lesz semmi makulátlan. De én akartam fehéret. És zöldet, türkizt.
Szerintem kár idegeskednünk, hogy mindenhol nyoma van a gyerekeknek a lakásban. Például:
– mozdony a szülői ágyban,
– plüssök bárhol,
– dinoszaurusz a tévé előtt,
– radír az evőeszközök között,
– buborékfújó az arckrémek mellett,
– gyurma a gyümölcsös tálban,
– filcek kupak nélkül szerteszét,
– leeresztett lufik, varázspálca a hajkefék között,
– távirányító a vázában,
– kisautók a hűtőben, kádban, vécédeszkán,
– hajgumik, babák, masnik és szalagok a legváratlanabb helyeken.
És persze nyomok – gyerekkezek és -lábak nyomai – a falon, szőnyegen, kádon, parkettán, ágytakarón, villanykapcsoló körül. A tinédzserekkel sem könnyebb:
– ételmaradékok az ágy alatt,
– ruhahalom, jegyzetek, karszalagok a padlón,
– kütyük, töltők, fülhallgatók mindenhol.
Ez az őrület szerintem pont így van jól. Míg tart. Mert egyszer vége lesz – és akkor túl csendes lesz a ház.
A kérdés inkább az: mi a jobb a szívnek?
A tökéletes rend?
Vagy a tudat, hogy van, aki (még) rendetlenséget csinál?
Első közlés: 2021. augusztus 15.
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
