Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Stranger Things ötödik évadát jobban vártam, mint a karácsonyt. Ez az a Sorozat, ami most olyannyira lázba hozott, hogy amint tudtam, megnéztem az első négy részt. És ez még csak a kezdet. A folytatás karácsonykor jön.

Volt mire várni, amennyiben a Stranger Things-ről beszélünk. A legutolsó, negyedik évad több mint három éve debütált. Arról akkor is írtunk. Az első részeket 2016-ban vették fel, a második évaddal együtt Magyarországon 2019-ben láthattuk. Tehát az eddig fellelhető teljes történt majdhogynem tíz évet ölel fel.

Jónak tartom, amikor egy filmben, vagy sorozatban látszik, ahogyan valóban telik az idő. Egyfajta hitelesség ez is. A Stranger Things esetében az idő múlása valóban megtörténik. Az első évadban gyerek karakterek mostanra tényleg felnőttek, de a felnőtteken is látszik, hogy telnek az évek. Alakult mindenki egy kicsit.

A fejlődés is hitelesség

Sorozatnézés szempontjából már kissé zavaró lehet, hogy az új részekre éveket kell várni, mivel a korábbi emlékeink a történetről, a szereplőkről, a kapcsolódásokról, az erőviszonyokról kissé megkopnak. Én is végignéztem az eddig évadokat. Munka mellett, felnőtt emberként ez azért időbe telt. Szeptemberben kezdtem, épphogy végeztem az ötödik széria indulásáig.

Bevallom, nekem volt bőven mit feleleveníteni, sok mindent felejtettem. És jó volt, hogy újra eszembe jutott a régi részek kapcsán, hogy miért is szeretem a Stranger Thingset. Az, hogy minden mindennel klappol – a zenék, a ruhák, a hangulat, a történetvezetés –, erről már szinte nem is beszélünk a sorozat okán, pedig ez is lényeges.

A szereplők közötti összetartást, összhangot, kitartást egymásért, a folyamatos csapatmunkát, a „hogy lehetünk mások, lehetnek érzéseink, a másik mégsem hagy el emiatt” érzését szeretem látni. Hogy fejlődtek az évek során a karakterek – ahogyan optimális helyzetben a való életben is így kell lennie –, és ez is egyfajta hitelesség.

Hibázni szabad

Mivel sok szereplőt mozgatnak, bőven van válogatni a karakterek között. Szerencsére mindenki teljesen más, és ez a különbözőség, és ennek szemléltetése megmaradt az ötödik évadra is, miközben látványos fejlődésen mennek keresztül a szereplők, például Mike. Ez a különbözőség szilárdítja meg a barátságot.

Azért szerencsére, mert végre merik felvállalni a sorozatszereplők is az érzéseiket. Hogy egy fiú/férfi nem csak macsó lehet, hanem sírhat is, ha fáj neki valami. Hogy nehéz felnőni, és egyensúlyozni a szerelemre hívó szó és a játék határán. Hogy a másság nem hiba, hanemi nkább érték. Hogy az emberi kapcsolatok szó szerint életet menthetnek.

Bevallom, nekem Steve Harrington az abszolút kedvencem. És nem a sorozatban többször hivatkozott tökéletes frizurája miatt. Az első részekhez képest óriási a változás benne, ahogyan idomult a többiekhez, a csapathoz, ahogyan egyre jobban megmutatta saját magát, ahogyan egy pillanat alatt elfogadja Robin választását, az nagyon tetszik nekem.

Az ötödik szériában is megvan az, ami a korábbiakban: minden mozzanattal, minden akcióval együtt oldanak meg valamit. Már kínos is lehetne ez az összhang, ha nem látnánk benne hibázási lehetőséget, márpedig az is van bőven. Most sem tökéletes minden. Még a szabályokhoz alkalmazkodás is megy a csapatnak. Mert most aztán az aggodalmaskodó Joyce-on és a keménykedő Hope-on kívül a katonaság is nagyobb erőre kapcsol, akik jelen vannak itt is, és ott is.

Bántalmazás cukorka köntösben

Jól oldották meg Max maradását a szereplők közül, az időközben kiskamasszá cseperedett Holly Wheeler jelenetei pedig igazán meseszerűek lettek. Mint egy „modern”, nyolcvanas évekbeli Piroska, úgy bóklászik az erdőben, ugyanakkor általa láthatjuk megjeleníteni a félelem és a bántalmazás cukorka köntösbe csomagolt formáját.

Valahogy így képzelem azt, ahogyan a valóságban ugyanezt élik át a bántalmazott személyek. Egy kicsit érezzük a zavart, és azt a paradox helyzetet, hogy minden rendben, mert körülöttünk minden színes, mindenki mosolyog, és mindig van szeder a gofrihoz, mert azt szeretjük.

Hawkins és a világ megmentése még mindig célja a fiataloknak, akik ugye nem katonák, csak egyszerű tinédzserek. Éppen ezért jogosan kérdezi Robin Lucastól egy helyütt, hogy ha te tükörbe nézel, egy kommandós néz vissza rád? Mert ugyan miért egy – vagy egy csapat kommandósnak kell megmentenie a világot, amikor azt húsvér emberek is megtehetik, ha összefognak, és mindenki sajátosságaira támaszkodnak.

Valódi erő születik

Az új részekben láthatjuk, hogy a valódi erő akkor születik, amikor már nincs hova menni. Amikor is egy lány mond egy jól irányzott gondolatot egy fiúnak arról, hogy bízzon magában, hogy az igazat, az erőt magában leli, mert az mindenkiben ott van, akkor az elindít valamit. Szóval amikor arról beszélünk, hogy egy filmnek, sorozatnak van e pszichológiai vonatkozása, akkor a Stranger Things nagyon is ezt képviseli.

Mert mi történik? A fiú az utolsó utáni pillanatban, amikor már minden veszni látszik, az erő elfogyott mindenkiből, már mindenki mindent megtett, akkor ez a fiú a gödör legaljáról megmutatja, mire is képes. Mi az ami végig benne volt, csak éppen félt az erejétől, félt saját magától, és nem is hitt magában.

Átrendeződnek az erőviszonyok, mi pedig várhatjuk az új részeket karácsonykor és újévkor, amikor is minden a helyére kerül.