Filmkedvelőként azért nem vagyok olyan elvetemült filmrajongó, aki egy egész éjszakát ébren virraszt, csak hogy élőben láthassa az Oscar-díjak átadását. Persze, érdekel a végeredmény, de bőven megelégszem azzal, ha másnap reggel tudom meg a nyertesek nevét. Nem azért, mert ne lenne fontos. Éppen ellenkezőleg: az Oscar-díj órási elismerés lehet mindenkinek, aki megkapja. Mégis érezhető az ítészekben az a hozzáállás, mintha bizonyos esetekben nem megfontoltan döntenének, mintha olykor csak véletlenül böknének rá a nevekre. Mindezt egyszerű filmnézőként érzem így. Kár, mert művészként szükséges az elismerés, nézőként pedig jó ajánlólevelet ad(na) egy elnyert Oscar, vagy akár már a jelölés is. Akik döntési helyzetben vannak, biztosan tudják, hogy miért döntöttek úgy, ahogy. Még ha kívülről ad hoc jellegűnek is tűnik a választás. Hosszú és rögös Oscar útja, amíg eljut annak a színésznek a kezébe, aki megérdemli. Nehéz kérdés ez, de lelkes mozilátogatóként nekem is van véleményem, így egy nappal a díjátadó után.
Ha már a jelölésnél tartunk: én is azoknak a táborát erősítem, akik az idei versengés kapcsán nem mindent értenek. A Bohém rapszódia monumentális alkotás. Pláne az utolsó fél óra, az a bizonyos Live Aid koncert felidézése. Freddie Mercuryról így is meg kell emlékezni. Mint film viszont túlságosan sokat akar bemutatni, ezért inkább erőltetett, mesterkélt. Vagy úgy is mondhatnám, hogy távolságtattó. Egyszerű megemlékezés egy karizmatikus emberről, de nem enged közel hozzá. Valahogy az az érzésem a Bohém rapszódia kapcsán, hogy nem való egy Oscar-díjas mezőnybe. Mégis ott volt, és ma már tudjuk, hogy négy díjat is kapott: a legjobb férfi főszereplő, a legjobb vágás, a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés. Érdekes.
Ahogyan érdekes döntés született a legjobb női színész elismerésekor is. Glenn Close megint hoppon maradt. Az idei a hetedik jelölése volt A férfi mögött (The wife) Főszerepében. Igen, így nagy betűvel. Mert ahogyan Glenn Close játszik, azt díjazni kellett volna. Minden rezdülése, minden mozdulata a helyén van. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően gyönyörű a filmvásznon a háttérben élő, majd öntudatára ébredő feleség szerepében. Ha ő kapta volna az aranyszobrot, az nem csak egy kegyelem díj lett volna, amelyet azok kapnak, akiknek már kijárt volna az Oscar-díj. Mégsem így lett. Kár.
A Csillag születiket már méltattuk a Szoknya és Nadrág hasábjain. Ez a film pontosan azt adja, amelyet a Bohém rapszódia nem tudott: intim környezetet teremt, testközelből bemutat egy olyan világot a nézőknek, amelyet addig csak a másik oldalról láthattak. Méltatlanul alulértékelt alkotás. Az nem is volt kérdés, hogy a legjobb dal kategóriáját csakis a Shallow kaphatja. A díjátadón készült felvételeken is érezni, hogy Bradley Cooper és Lady Gaga előadása közben megállt az idő. Fantasztikus páros ők ketten. A legjobb rendezők közül hiányoltam Bradley Cooper nevét. Biztosan halljuk még a nevét. És nem olyan filmek kapcsán, mint a Másnaposok.
Alfonso Cuarón Romája lenyűgöző. Mindegyik szobrot megérdemelte, vagyis: a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb rendező, a legjobb operatőr díját vihette haza Alfonso Cuarón. Nem semmi teljesítmény. A Roma olyan, mint egy szerelemgyerek: szeretettel, méltósággal látott napvilágot, hogy megmutassa az élet egy olyan szeletét, amely egyszerre hátborzongatón szép, meghitt, és nehéz. Mint az élet maga. Talán köszönhetően annak is, hogy majd’ minden poszton a mexikói rendező felelt a filmjéért: egy személyben rendező, operatőr, producer, forgatókönyvíró, vágó. Ez az odafigyelés süt minden képkockáról. Látszik, hogy egy dédelgetett, különösen nagy becsben tartott alkotás. Olyan műremek, amely ritkán készül. Nem trendi: nem pörög, nem dübörög, nem villan. Mégis olyan hatást vált ki, amely érzést érdemes jól elraktározni. Egyszerűen szép. Emberi sorsok szétválása, és összefonódása. Időtálló történet, amelyet a fekete-fehér kép még jobban kiemel a tucatfilmek közül.
Világosan látszik, hogy idén kiemelt szerepet kaptak az Oscaron a feketék. A Fekete párduc több jelölést is kapott, amelyek közül a legjobb látványtervért meg is kapta az elismerést. Mindezt szuperhősfilmként. Ennek tényleg csak örülni lehet. S inkább ez, mint a Pókember. A Zöld könyv szintén megkapta, amit csak lehetett. Vagyis egy díjat sajnos nem: Viggo Mortensen, mint a legjobb férfi színész. Én legszívesebben azt láttam volna, ha ő csókolja homlokon az Oscar nevű aranyszobrot.
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.