A két, égbe nyúló, lila óriási csóva, úgy fénylett bele hívogatóan a fekete, késő éjszakába, mint valami illatos mézeskaláccsal kikövezett út a mesében. Elképzelni se tudtuk mi várhat bennünket Inotán.
A Balatonról tartottunk hazafelé. Este tíz is elmúlt – otthon hagytam a következetes szülői skillemet, most laza anya voltam. Tudtam, hogy másnap első, gyakorlatilag már a második iskolanap lesz, és piszok fáradtak leszünk reggel és egész nap. Idén péntekre esett szeptember elseje. De a Balaton, az a Balaton. Szükség volt a közelségére, még egyszer idén bele akartuk lógatni a lábunkat a vízbe, újranézni a küszvágó csér könnyed röptét a tó felett, végigimbolyogni a csopaki mezítlábas ösvényen, és enni valami nem balatoni halat.
Az út hazafelé zökkenőmentesen haladt, csak Székesfehérváron tévedtünk el, ahogyan annak rendszerint lennie kell, most is. Waze ide vagy oda, állítom abban a városban nem egyértelműen vannak kihelyezve az útbaigazító táblák. De mint máskor, most is kitaláltunk a labirintusból. Szerintem, Inota is megzavart bennünket még előtte.
Hajmási és Öcsüd települése között pillantottuk meg először a két lila fénycsóvát, ahogyan az út jobb oldalán körbeölelték a szuperholdból maradt fogyó darabot. Amikor elindultunk még a naplemente világította meg a kék holdat, és az narancsban ragyogott, de ott és akkor már fehéren fénylett a Hold. Az a nap, egyébként is a színekről szólt, a Balatont még sosem láttuk olyan kéken, mint aznap.
A két, égbe nyúló, lila óriási csóva, úgy fénylett bele hívogatóan a fekete, késő éjszakába, mint valami illatos mézeskaláccsal kikövezett út a mesében. Teljesen megbabonázott. Elképzelni se tudtuk mi várhat bennünket Inotán. Illetve ott, ahonnan a lila fénycsíkok az égbe meredtek, mert akkor még nem tudtuk előre, honnan és miért is világít bele a vasárnap éjszakába.
Tippelni kezdtünk mi lehet az a fény és honnan jöhet, Várpalota helyszínével annyira nem lőttünk mellé, de a miértre nem gondoltunk. Focimeccs, koncert, ufók. Hülyéskedtünk.
Fesztivál Inotán? Erre persze csak akkor jöttünk rá, amikor egyikünk – pontosabban, én aki nem az autót vezette, ezt fontos hangsúlyozni – rákerestem a Google-n Inotára, az internetes kereső pedig elsőre kidobta a fesztivált a volt November 7. néven emlegetett hőerőműben. Amiről olvastam, hogy az Inota határában elterülő, már évek óta nem működő, 2001-ben végleg bezárt hőerőművet, filmforgatásokon kívül nem igazán használták semmire. Eddig.
Mint kiderült az INOTA Fesztivál egy közös kezdeményezés a budapesti underground zenei és vizuális szcéna néhány szereplője és a Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa szervezésében. Továbbá, hogy ez a program hazánk legnagyobb, definitív audiovizuális fesztiválja – jelentsen ez bármit, megfogadtuk, legközelebb, mi is ott leszünk.
De megfontoltan és óvatosan megközelítve a helyet, nem úgy, mint az a gépjármű vezető, akinek talán elvonhatta a figyelmét a két lila fénycsóva, és a három hűtőtorony egyikére kivetített fényjátékok gyönyörűsége, de lehet mindennek semmi köze nem volt a történtekhez – mire odaértünk már a helyszínelők sepregettek az úton keresztbe álló, oldalára felborult autó körül. Mi lépésben haladhattunk el a baleseti helyszín, és a középső hűtőtorony mellett. Ahol hirtelen megváltozott velünk valami.
Olyan volt, mintha mi lennénk egy film szereplői, és lassított felvételen néznénk vissza magunkat, ahogyan az autóban ülve, lassan, lépésben a félútpályára lezárt sávban haladuk el, bámuljuk a két, égbe nyúló lila fénycsóvát, a hűtőtoronyra vetített képet és a baleseti helyszínelés borzalmát. Előtte még nem sokkal a balatoni nyárban voltunk, és haladtunk a szeptemberi iskolarajtba, most pedig arra gondoltunk, de jó, hogy élünk, de jó, hogy jönnek az unalmas hétköznapok, jöjjenek, lesz még nyár, lesz még Balaton és meg kellene néznünk ezt a fesztivált jövőre. Épségben.
