Fájó érzés távolodni a fiamtól… Először csak az autópályára hajtunk fel, ahonnan még visszanézek a bútoráruházra, aminek az étterméből pont erre az útra szoktunk nézni, amin én most megyek. Húsgolyó-evés és piros autó stoppolás alatt szoktuk figyelni az autópályát. Én most egy sárga taxiban ülök, azokat is le szoktuk foglalni. A sárga taxi stoppolása több pontot ér.

Ez nálam most nem ér semmilyen pontot, mert távolodom a várostól, amiben élünk. Távolodom a fiamtól. Pont olyan gyomorba szorító érzés ez, mint kislányként volt, amikor egy-egy  osztálykirándulás alkalmával egyre messzebb kerültem az édesanyámtól.

Bár itt nincs híd. Nem kell átmennem a hídon Pestről-Budára. Autópályák annál inkább vannak. Azokat is lehet akadályoztatni. Az autópályákat pont úgy meg lehet semmisíteni, mint a hidakat a II. világháborúban. A nagypapám csónakkal kelt haza felé Budáról Pestre, amikor már nem álltak a hidak. A nagymamám mesélte. Nagyjából akkora forma lehettem akkor, mint most a fiam. 12-13 éves.

Mióta a nagymamám mesélte, az óta, nem szeretek átkelni a hidakon. Borzongok már a puszta a tudatától. Főleg a fővárosiakon. Amik összekötnek, de el is választhatnak az édesanyámtól. El is választanak. Ő Pesten él, mi meg a budai agglomerációban. És most még a fiamtól is távolodom. Tudom, értem, hogy csak egy közeli településre megyek, ami autóval nagyjából harminc perc, vonattal és busszal, viszont akár másfél óra is lehet. De akkor is, túl sok!

Úgy pláne, hogy tartozom az ördögnek egy úttal. Ahogy kiszállok a taxiból, percek alatt kiderül, nem ma kellett volna ideutaznom. Egy hónap múlva kell.

Tudom, hogy akkor sem lesz könnyebb. De addig is átmegyünk a fiammal – gyalog– valamelyik pesti hídon az anyukámhoz, csak úgy, edzésképpen. És mert hiányzik a mamikám. A napokban jobban. Mert olyan nyugtalanító időket élünk. Annyira nyugtalanítókat, hogy a hídon sem szívesen kelek át,

Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka