Vásárfiát kaptam Bécsből. Egy kis kartontasakot. Benne savanyú cukorkával. Visszahozta a gyermekkoromat a citromízű. Pont olyan savanyú cukorka, amilyet a nagymamám mindig tartott magánál. Az anyai nagymamám. Az a nagymamám, akivel párszor megfordultam Bécsben.
Mindkét nagymamám szerette az édességet, de igazán édesszájú az anyai nagymamám volt. Imádta a csokoládét, a születésnapjára mindig több tortát is kapott. Nagy volt a család, és a nagymamámnak több kedvence is volt. És így jutott mindenkinek. A csokoládétorta volt az egyik, a Dobos torta a másik, a harmadik meg az Eszterházy. És a barackos túrós – ha jól emlékszem. De erről lehet, meg kellene kérdeznem az édesanyámat. Vagy a nagynénéimet. Lehet a barackos-túrós torta más születésnapján volt tálalva?
Szeretek az anyukámmal és a nagynénénimmel közösen anekdotázni, szeretem, ha mesélnek, mert az én gyerekkori fejemben sok minden másként mehetett át, és úgy másként is maradtak meg a családi történetekből.
Ilyen az is, hogy márpedig savanyú cukorkát csak a kislányok és a nagymamák szopogatnak. Kislányként murisnak találtam, ha egy nagy férfiember óriási kezében zörgött a kecses és zajos csomagolás, hogy kipottyanjon belőle a citrom, a narancssárga vagy a málnapiros nyalánkság.
Ma is nevetek még ezen, ha ilyet látok, csak már másként. Mosolyog a szívem a gondolaton, hogy kislányként azt gondoltam: a savanyú cukorka csak a nagymamák kedvence lehet.
Valahogy úgy, ahogy újabban a kamasz fiam ébred rá a világra, hogy nini: de összement benne minden! Mennyire nagyon alacsonyra került számára a villanykapcsoló, belátható nagyságú lett a játszótér, milyen pici anya, és az apa sem óriás már. A nagymamánál pedig, akinél mindig van savanyú cukor, már könnyedén eléri az édességet rejtő szekrény kilincsét. Pedig a valóság nem lett más, csak a perspektíva, ahonnan szemléli a világot, az változott.
Kép: Canva
Grafika: Mucsi Boglárka
