Gyanítom, az ünnepekre mindenki úgy készül, hogy arról később ódát zengene és nem iróniát írna. Ön is? Én is. De nem adtam fel. A majdnem tökéletes téli szünet látványterve, annak a teljes tizennyolc napján át elkísért.

Minden egyes alkalommal arra gondoltam, arra biztattam magamat, lehet még csodálatos ez a szünet déltől, délutántól, estétől vagy éppen holnap reggeltől, függően attól éppen hol, mikor jártunk akkor az időben. 

Az elképzelésemben többek közt nyugalom szerepelt és hó. Minden egyes nap reménykedtem a hóban. Nem csak pár hópihében, egy-két azonnal olvadóban, hanem olyan igazi hóesésben. Ami nem áll meg, ami napokon át hull, és eltorlaszolja a kijáratot a házból, a kertből. Ami beteríti a háztetőket, a fákat, a kerítéseket, a teraszokat, az autókat, az utakat, az autópályát. Hogy ne lehessen közlekedni.

Álmodoztam arról a napról a szünetben, amikor nem kell senkihez se mennünk, se senkit fogadnunk. Na, nem azért, mert ne lennének kedvesek a szívemnek a családtagjaim, a barátaim. Éppen ellenkezőleg, mert nagyon is azok.

Vagyis szeretném jól eltölteni velük az időt. Tudják, úgy minőségileg. A jelenben lenni velük. Figyelni rájuk. Nem a telefonból, laptopból felnézve, nem várt ügyfél-kérdésre válaszolva, a konyhában állva, a fazék tartalmát kavargatva, sütőbe sürgetően pillantva. Hanem egymás mellett ülve egy finom ital, időben elkészült finomság mellett.

Ám ez valljuk be nehéz. Nem is olyan könnyű kiszakadni a hétköznapokból, és átvértezni magunkat arra, hogy kikapcsoljunk. A téli szünet pedig pont arra szolgálna, hogy a gyerek, és talán a szülő is kipihenje magát. Legalább egy kicsit. Egészen kicsit. 

Na de meséljenek: önöknél, hogy indult a téli szünet, és hogyan sült el?

Kérem, mondják azt, hogy igen, igen, önöknek felettébb jól sikerült a téli szünet! Kipihenve, újult erővel indulnak az új évnek, az óvoda és iskolaidőszaknak, a dolgos hétköznapoknak, a munkahelyüknek. Mert nekünk nem jól sült el. 

Már az egész rosszul kezdődött. Épphogy szentestére gyógyultunk meg egy makacs náthából. Majd kvázi az egész ünnepeket pihenés nélkül töltöttük, minden napra beosztva, mikor melyik rokont, barátot látogatjuk vagy fogadjuk vendégségbe. 

A lelkiismeretes fiamat mindemellett végigkísérte a szünetben a megfelelés félelme is, hiszen a szünet előtt a betegsége miatt lemaradt felelésekről, dolgozatokról, és tudta jól: januárban azonnal a nyakára ereszkedik a félév. Így amikor két vendégség vagy vendégek fogadása között voltuk, akkor mindig a kezében volt valamelyik tankönyv. Az egyik például a kedvenc versemmel, aminek nyelvezetét pontosan megtanulni nem egy  „Főldiekkel játszó égi tűnemény” sokkal inkább egy „Istenségnek látszó, csalfa, vak remény.”

Én pedig készültem a vendégek fogadására, takarítottam az előző maradványait, sütöttem-főztem az újabbra. Vagy dolgoztam. Egy-egy sürgető telefonhívás, e-mail mindig érkezett, ünnepre, téli szünetre tekintet nélkül. Félek, nem voltam egyedül, aki dolgozott a téli szünetben. Halasztható ügyben is. 

A szilveszterünk sem sikerült jobban. Beszereztünk rá egy makacs gyomorhurutot. A kórokozók megtették a hatásukat, azonnal lett idő filmet nézni, könyvet olvasni vagy társasjátékozni – csak éppen erőnk, türelmünk nem volt hozzá. A karácsonyfánk alá még egy ezer darabos puzzle is került, de azt se bírtuk napokig kicsomagolni.

Az utolsó pár napra pedig muslicák és fura, apró kis bogarak lepték el a lakást. Mire kiderült, hogy azok nem lisztkukacok, nem gabonabogarak, nem a zsizsik, hanem a gyümölcslégy bábjai, addigra már szinte idegfrászt kaptam, és a karácsonyi nagytakarítást az új év első hetében ismételtem. Amibe a fiam is beszállt. Amit én nem értem el a konyhában, kamrában, nappaliban, ő igen. Ecetben úszott a lakás. 

Mit ne mondjak, fáradtabb, elcsigázottabb, kimerültebbek vagyunk a téli szünet után, mint előtte voltunk. Pedig annyira szerettem volna ódát zengeni a havas tájért, a meghitt napokért, az üdítő pihenésért. De majd legközelebb. Addig marad az irónia. És az ezer darabos puzzle. Az apró darabokból összeálló csendélet. 

Fotó: Getty Images/Svetli