A sarki kávézó meglehetősen felkapott hely volt. Nem értette miért. Nem tudta a nevét sem értelmezni a helynek. De szép környezetben volt, így hát beült egy kávéra. Lassan és komótosan kortyolgatta a Shakerato jegeskávét. Mit kortyolgatta, inkább csak úgy tett, mint aki kortyolgatja, mert lassan nem tudott kávét inni, az soha nem ment neki. Mindig tele volt tennivalóval,  így a legtöbbször vagy felhörpintette, vagy hordozta magával ide-oda a lakásban a gyerekek között, később meg a műhelyben. Zárt termoszban, nehogy ráborítsa, fröccsentse a kényes alapanyagokra.

Puha filcekből varrt alvókákat, kabalababákat, kedvenceket az újszülöttek és kisgyermekek szüleinek.  Igen a szülőknek, leginkább az újdonsült édesanyáknak, akik a legtöbbször az aktuális trend alapján adták le a megrendelésüket. Mókusra. Zsiráfra. Rókára. Őzre.

Állandóan böngészte a külföldieket, a finneket, hollandokat, franciákat, náluk mindig különösen szép megoldásokat talált. Ezek alapján megtervezte, megrajzolta, anyagokat és mintákat válogatott, hogy megvarrja a saját kollekcióját. Pörgött a biznisz. A saját gyerekei mellett sosem volt ideje csak úgy kávézgatni. Egyedül, de másokkal pláne nem. Idővel a barátnők is elmaradtak. Mindenkinek megvolt a maga a dolga, aki meg ráérősebb volt, az olyan barátnőt keresett magának, akivel bármikor programozhatott.

Most viszont, a gyerekek már kirepültek, ő maga meg már merőben elfáradt és kiöregedett a babavilág trendjének követésében, így nyugdíjaztatta magát. Egy időre, átmenetileg mindenképpen. Addig míg kitalálja mit csináljon még. Fiatalnak érezte magát hatvanöt évesen ahhoz, hogy ne csináljon semmit.

Nem ment neki. Még a ráérős kávézgatás sem. Nem volt hozzászokva. Be kellett vallania magának, hogy tulajdonképpen unta. Unta magát közben. Pedig igyekezett. Tényleg. Hosszan és átgondolva nézte végig a barista kínálatot. Megnézegette a képeket és elolvasta a kávéspecialitások leírását. Azon elcsodálkozott egy picit, hogy tényleg lehet egy-egy feketéről ilyen körültekintően, hosszan és mégis érdekes írni. Nem gondolta volna, hogy a hazájába vanília egyetlen egy helyről érkezik: Costa Rica-ról. 

A választott kávécsodát aztán lassan és mélyen ízlelgette, hiszen ráért. Meg kell hagyni finom– ismerte el félhangosan, de ez nem segített azon, hogy nem érezte jól magát. Egészen addig a pontig, míg meg nem látta a kávézó másik nevezetességét a viaszbábut. Egy üres asztalnál ült, a kezébe adott kávéscsészével. Direkt tették oda. Bárki mellé vagy szembeülhetett vele, hogy ne egyedül kávézzon. 

Amikor értelmet nyert miért Panoptikum a hely neve, segítséget kért a pincérnőtől és átült újdonsült –viaszbábu– barátnője mellé, hogy egyszer végre élvezni tudja a ráérős kávézást.

Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka