Ez a reggel is csak úgy indult, mint a többi. Előbb a szülők ébredtek. A gyerekeket hétköznap nehezen veti ki az ágy. Iskolába, óvodába indulni nem olyan jó mulatság, mint reggeli után azonnal játszani. Egy sima hétköznap mégis csak kötelesség.
Azért csak elindult a nap. Így tél végén még mindig hidegek a reggelek. Sokszor borúsak is. Ehhez vagyunk szokva. Meg ugye a nap kezdetekor még minden olyan homályos. A szemek félig csukva, a gondolatok beszűkültek. Így senki nem figyelt arra, hogy ez egy napsütéses téli nap.
Ami egyszer csak elmúlt. Mindenki újra otthon. Telik a délután. Csak a szokásos módon. Mindenki teszi a dolgát. Mindenki elfáradt estére.
De talán ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok, amelyeket ki is mondunk. Mert a kimondott gondolatoknak súlya van. Ami a fejünkben van, azt nem osztjuk meg mindig bárkivel. Mert nem szeretnénk, nem merjük, vagy nincs hozzá erőnk.
És vannak olyan napok, amikor egy ötéves kislány gondolatai a legigazabbak. Olyanok, amik a legjobban kifejezik azt, amit el elmúlt hónapokban éreztünk. Amit mi is gondoltunk, de mégsem mondtunk ki. Ez az átlagos nap is ilyen. És nem csak a napsütéstől. A ötéves kislány tehát a kádban ül. Öntögeti a fürdővizet az egyik műanyag pohárból a másikba. Majd megszólal:
Minden napon a Papira gondolok. Még az óvodában is. Játszás közben is. Minden közben.
A levegő hirtelen nem megfagy, hanem meleg lesz. Mint amikor hideg van a szobában, de a sarokban áll egy elektromos radiátor. Ha azt bekapcsoljuk, akkor is szinte egy pillanat alatt lesz meleg. Nem forróság, inkább csak úgy éppen jó.
A fürdőszoba levegőjében nincsen jelen kimondottan mély meghatódás. Elmorzsolt könnycseppek vagy elcsukló hang. Mégis olyan jó érzés most minden. Persze előtörténet nélkül ez a néhány kurta mondatocska sem ér semmit.
A kislány már több mint két éve nem látta a nagypapáját. Két éve! Egy ötéves életében rendkívül hosszú idő. Mondhatni örökkévalóság. Most mégis eszébe jutott. Egy átlagos nap végén, a fürdőkádban. A nagypapa nincsen jól. Hol kórházban van, hol otthon küzd az életéért. Szenved. Minden napja fájdalomban telik. Az orvosok ….. . Az orvosok….. . Az orvosokat inkább hagyjuk. Nem segítenek. Ők nem tehetnek arról, hogy most itt a Covid. Még mindig itt van. Pedig már több mint két éve tart a nagypapa fájdalma.
Azóta is nehéz megfogalmazni mindezt. Ami történik, amiben ezen történet szereplői benne vannak. A nagypapa lányát, a kislány édesanyját is megviseli. Csak gondolatok, érzések és fájdalom van. Ha csupán magunkban érzünk, gondolunk valamit, azt sokszor olyan, mintha nem is lenne. De ha kimondjuk, akkor az már megtörtént. Az úgy van. Azzal nem lehet vitázni, mert az van, létezik.
S akkor a semmiből megszólal az ötéves. Csak így. Éppen most, éppen ott, a fürdőkádban? Hol a szeretet? Tisztelet, félelem. És egyéb érzések. Elcsépelt. Már az. Pedig nem így kellene, hogy legyen. Még az ilyen nehéz helyzetekben is csak ezek számítanak.
Egy ötéves kislány gondolatai a nagypapájáról. Csak egyszerűen kimondva. Ez a szeretet. Egy ötéves csak tudja. Ő még tudja. És ki is mondja, amit érez.
Fotó: Getty Images
Grafika: Mucsi Boglárka
