A legszívesebben napjában többször mondaná: szeretlek. Hol normál hangszinten, hol suttogva vagy éppen átkiabálva egyik szobából a másikba: szeretlek! Annyira szívesen mondaná, hogy olykor szóra nyílik a szája és már mondja is. De nem azt, hogy szeretlek, hanem valami olyat, amire menet közben átalakítja a szót, mert mindig ráeszmél, hogy most mégis kinek mondhatná és miért?
Egyedül él. Fiatal felnőttek a gyerekei, azoknak, ha hébe-hóba felugranak, miért mondaná ok, indok nélkül? Már nem kicsik, zavarba jönnének. Ő maga viszont még fiatal ahhoz, hogy szeretet, szerelem nélkül éljen. Olyan szívesen mondaná valakinek, hogy szeretlek. De nem csak úgy, hanem direkt, szánt szándékkal annak, akitől biztosra vehetné, hogy választ is kapna: szeretlek. Anélkül, hogy hozzátenné: „én is”
Néha elkalandozik, és ennél bátrabbat kíván magának, igazi luxust, hogy milyen csordultig teli érzés lenne az a szívének, ha a szeretlek szót csak úgy spontán kapná meg, önmagában. Nem válaszként, hogy én is szeretlek, hanem, ahogyan ő maga is kiabálja bele a kongó lakásba: Szeretlek!!!
Szeee…de, szerencsétlen ez a világ. Klímaváltozás, Covid, aztán még itt van a háború is a szomszédos országban. Egy csomó szar, ami ellen nem lehetne csakis a szeretettel szembemenni.
Ez az, ez az egyetlen dolog, amivel a maga szeretetlenségéről el tudja a fókuszát mozdítani, ha kifelé figyel a világra és nem befelé. Na meg teszi a dolgát. Főzi a lekvárt, olvasztja a csokoládét, töri és grillezi a mogyorót, diót, mandulát az apró édességkonyhájában. Ha készül a hétvégére hirdetett csokoládé workshopra.
Milyen jó, hogy édességkészítésből él, mert így annyira tele van a finomságok aromájával mindene, hogy egyáltalán nem érez késztetést arra, hogy magányában egyen. Sokat mozog, tesz-vesz, nincs rajta egy deka felesleg sem, csinos, de nem gebén vékony. Még direkt kijár kocogni is, és el fallabdázni, hogy izomzata is legyen.
Kicsi kora óta sportol valamit, kislányként tornázott és korcsolyázott, aztán kamaszként teniszezett, a fallabdára már a férje mellett kapott kedvet. Akkor, amikor még volt kinek mondania, súgnia, a hátára írnia, papíron üzennie, átkiabálnia szobáról-szobára: szeretlek. „Én is” nélkül. Hasonlóan mint gyermekként, amikor sosem volt elég a pusziból, az ölelkezésből, az összebújásból a szüleivel, sem a szeretlekből.
Most sem lehet elég belőle. Ki kell mondani, ha másnak nem hát önmagának, meg csak úgy bele kiáltania a világnak. Azzal nem árt senkinek. Tele van a világ olyan emberekkel akiknek szüksége lenne hallania azt: szeretlek!
Spontán. Szívből. Önzetlenül.
Kép: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka
