Vészesen fogy a só. Már hetek óta. Most már egészen kicsi van az üveg alján. Már kifogyott a nagy bödönből, az asztali és a tűzhelyi szóróból. A rózsaszín Himalája-félének is a fenekére néztek már.  Az egybesült húsokhoz való, nagy, durva szeműt is elfőzték. Már csak egy egészen kicsi, alig pár csipetnyi maradt, egy kirándulásra elrakott fűszertartó alján. 

Akkor jutott hirtelen eszébe az úti készlet, amikor nekiállt a paprikás csirkének és nem volt mihez nyúlnia. Az elmúlt két hétben már vagy negyedjére konstatálta, hogy te jó ég’ már megint elfelejtett sót venni. Minden más kevésbé fontos bezzeg került a kosarába. Például natúr keksz, ha valami gyors édességre vágyna. A mascarpone és az eper alá pont jól jön. Kókuszrostos mosogató szivacs, bár van belőle még. Diákcsemege a délutáni kártyapartikra. De a só?!

Ki a fenének jut eszébe sót venni? Egyáltalán hol van a boltokban? Vásárolt lisztet, cukrot, fűszert, halkonzervet, szilvabefőttet és majonézt, de nem látott sehol sót. Tuti előle rakták el. 

Sürgősen be kell szereznie egy kilóval, a családban így is mindenki pont úgy szereti a főztjét, mint a mesében a király a lányait. Feltételekkel, elvárásokkal, és nagyon nem sótlanul. Még a végén elkergeti  a családja. Biztosabb, ha azonnal leül és online rendel sót. Az eladók csak tudják, hová tették. Előle el. A sót. 

Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka