Ahogyan barátnőm és szerzőtársam, Karóczkai-Müllner Helga elismerte a minap, hogy én milyen szipi-szupi iróniákat tudok írni, azt ezúttal nem garantálhatom, mert be kell látnom, nem vagyok a toppon.

Mert nekem most ez meg az fáj.

Még úgy sem ígérhetem az olvasónak az értékes sorokat, hogy az iróniáim titka – szerintem gyakran pont maga a fájdalom. Nem a testi, hanem a lelki fájdalom, amit vagy elém, vagy a közvetlen környezetemben lévők elé gördít az élet, és amikből én témát szoktam meríteni. Mert vallom, a jól megfogott, nem bántó humor, az irónia az gyógyír a lelki bajra. 

De ma nem pusztán a lelki fájdalomról írnék, és nem is kizárólag a testi fájdalomról gondolkodnék félhangosan, hanem a kettő ötvözetéről.

Mert nekem most minden különösen nagyon fáj. És egészen biztos vagyok benne, hogy ezt, amikor az embernek teste-lelke egyszerre fáj, mindenki ismeri. Vagy ha még nem ismeri, előbb vagy utóbb megismeri valamilyen mértékben, mert az élet már csak ilyen. Nem kímél.

Furán hangozhat egy 46 évestől az a mondat: A fájdalomról eleget tudok. Pedig így van. Így van ez akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy tudomásul kell venni: a fájdalom nem több, mint csak életjel.

Már a születésem sem volt fájdalommentes. Az édesanyámnak nagyon-nagyon nem, ahogyan én, a magam elé felhúzott lábammal és farommal kifelé, indultam édesanyámból kifelé. Pardon a megfogalmazásért, akkor még szartam a világra. Bánta is a csípőm ezt a pózt. Talán ezért sem szeretek nem megfelelni az elvártaknak. Gondot okozni másnak. Kilógni a sorból. 

Volt ott ezután a megszületés után Pavlik-kengyel, abdukciós sín és miegyéb. Három éves lehetettem, mire végre mindenféle csípőt kínzó eszköz nélkül, maradéktalanul a saját lábamra állhattam. Tény, hogy egészségesen. A pszichológusok szerint mindig van magyarázat arra, ha valaki későn érő vagy halogatós típus. Az enyém ez.

És miért érdekes ez? Egyrészt, mert ez nagy küzdelem és fájdalom volt anyámnak, apámnak és nekem. És mert ez a fájdalom most újra jelentkezett. Amit le kell győznöm. És biztos vagyok benne az olvasót is érte már fájdalom. Vagy éppen éri. 

Hogy fiatal lennék a meszesedéshez? Tizenegy éve a bélrákhoz voltam fiatal, mégis meg- és túléltem. Műtéttel, kemoval és sok-sok fájdalommal. Amiről a családunk orvosa, Iván doktor út annyit mondd: a fájdalom nem több, mint csak életjel. Amit jobb, mihamarabb tudomásul venni és menni tovább. Mi ez, ha nem egy szörnyű irónia?

Így Iván doktor mondására szoktam gondolni akkor, amikor újabban a meszesedéstől fáj a derekam, hasam, hátam – hogy ezek csak életjelek, hogy eltereljem a magam gondolatait. Mert ha nem teszem és átadom magam a testi fájdalom érzetének, akkor már nem csak a medencecsontom fáj, hanem a lelkem is a kíntól, ami szenved attól, hogy jaj csak ne legyen nagyobb a baj.

Mert ha ezt teszem, akkor ördögi körbe kerülve, a testem és lelkem is egyszerre fáj és már nem csak egy-egy percre, hanem órákra is megbénulok lenni, létezni. Végezni a feladataimat. Lenni a fiamnak, anyámnak, apámnak, családnak, barátoknak, hivatásnak.

Pedig nagyon is vagyok és létezem. 

Fotó: Canva
Grafika: Mucsi Boglárka