Az északi országok népei rengeteg titokzatosságot hordoznak magukban. Minél északabbra élnek, annál inkább. Skandinávia az elszigeteltségével számos furcsa történetet rejt, amiket nem győzünk olvasni a skandináv krimikben, lépést tartani az egymás után készülő filmekkel és sorozatokkal. Az Isten hozott Senkiföldjén című norvég sorozat is csak egy furcsa történet a sok közül. Viszont annál szórakoztatóbb.

Az Isten hozott Senkiföldjén című norvég drámasorozat idén tavasszal debütált, az HBO nézői már végig is nézhették mind a nyolc epizódot, a széria első évadját. Akár egyhuzamban is. A negyven-ötven perces részeket nehéz nem folytatni azonnal, természetesen csak az élet az, ami határt szabhat a telhetetlenségünknek, már ami a sorozatnézést illeti.

Merthogy ebben a norvég sorozatban a hangsúly pont azon van, hogy mindenki csak éli az életét. A nagyon-nagyon északi Utmark városában mindenki kicsit ütődöttnek tűnik – írhatnám, de egy újságíró mégsem írhat le ilyet, így maradjunk abban, hogy itt mindenki furcsa. Nem is kicsit. Márpedig a furcsa emberekkel csakis furcsaságok történhetnek. Ugye?

Ha jól belegondolunk, igazából a senkiföldiek nem is furcsák. Talán csak nem olyanok, mint mi. Talán mert ők norvégok és számik. Ami szinte nem is lényeges. Emberek. Csak emberek. Vagyis mégis csak olyanok, mint mi. Emberek. Furcsák. Mert, hogy mindenki furcsa, aki nem olyan, mint mi magunk.

Pletyka, szóbeszéd és kitalált mesék

Norvég címén, a Velkommen til Utmark északon játszódik, nagyon északon. Ami Norvégia esetében azt jelenti, minél északabbra vagyunk, annál nagyobbak a távolságok a települések között, és annál kevesebben lakják azokat. Utmark is egy minden mástól szinte elzárt, kevés lélekszámú hely, ahol mindenki ismeri egymást. Annyira, hogy nem sok titkot hagynak meg egymásnak az emberek. Vagyis mindenki tud egymásról mindent. Hiába rejtegetné is bárki a maga titkát. Talán ezért is furcsák, mert rejtegetni akarják valódiságukat, de nem tudják, és gyakran feltörnek belőlük az érzelmek. Mintha nem is hidegfejű, megfontolt északiak lennének. 

Tehát nincsenek titkok. Mindenki tudja, kivel, mi van. Még csak pletykálniuk sem kell egymással. Elég csak figyelniük a másikra. Például, hogy az egyéni vállalkozó, takarítónő Siri (Marie Blokhus), és a birkapásztor Finn (Tobias Santelmann) házasságát a 12 éves lányuk Miran (Alma Günther) tartja össze, illetve már ő sem. Hogy Sirinek viszonya van a számi származású Bilzivel (Stig Henrik), akinek jóval több állata van Finn nyájánál, mégis irigy rá. Még akkor is, amikor Bilzi kutyája Horagallis már a negyedik bárányát sebzi meg, ami ellen Finn semmit nem tehet. Akkor már pláne nem, amikor a felesége elhagyja Finnt, és Siri Marinnal együtt Bilzihez költözik. Egyet tehet ekkor Finn, ő maga végez a kutyával. A kutya pusztulását pedig ráfogja a farkasra.

Pedig Utmarkban jó ideje nem járt már ordas. De hát a pletyka, a szóbeszéd és a kitalált mesék magyarázata szerinte a farkas ott él Senkiföldjén. Ott, ahol tényleg: Isten hozott Senkiföldjén! Forró kávé és rénszarvashús együtt, jöhet?

Csak egy furcsa történet a sok közül

Furcsa Heige is (Marius Lien) talán azért, mert csak az apja számi, az anyja nem – legalábbis ezzel magyarázza Heige furcsaságát és egyben ezzel bántalmazza őt Bilzi. Ők ketten féltestvérek. Az, hogy ki számi, és ki nem, erről még éri meglepetés a nézőt, ahogyan abban is, hogy száminak lenni azért nem teljesen olyan, mint ahogyan ezt a sorozatban látjuk. De nem is az a lényeg, hogy minden valósághű legyen. Ez a sorozat nem azért készült, hogy a számi nép helyzetét megoldja. 

Visszatérve a furcsaságokra. Heige, jókora megtermett norvég férfi létére, szeret női ruhákat magára ölteni. Erről az iskolában is tanulnak a gyerekek, a településre most érkező új tanárnőtől Karintól (Kamilla Grønli Hartvig), aki szintén furcsa egy teremtés. Amikor beszél arról, hogy nem kizárólag a fiú-lány, hanem fiú-fiúval, és a lány-lánnyal felállás is lehetséges, ahogyan az is, hogy vannak, akik a másik nem szerepébe szeretnek bújni, akkor a gyerekektől érkező kérdések feldühítik őt. Kari ki kel magából az órán. Főleg az a kérdés hozza ki a sodrából: hogy állatokkal akkor sem szabad csinálni, ha azok nem ellenkeznek? – meglepő, furcsa pillanatkép ugye ez, egy tanóráról? Talán csak azért furcsa, mert a mi hazánkban nincs valódi szexoktatás, erről ITT írtunk korábban. 

Tehát a tanárnő is furcsa. Képtelen a gyerekekkel értelmes szót bírni, ha már erősebb élethelyzetről vagy érzelemről van szó. Márpedig a világvégén, Senkiföldjén a pedagógusnak többnek kellene lennie egy óraadó tanárnál, és ott Norvégiában a szexualitás a tananyag részét képezi.

Isten hozott Senkiföldjén: forró kávé és rénszarvashús

Az idegenből érkező tanárnőt Karint egyébként furcsán, azaz sehogy sem köszöntik Senkiföldjén, mintha mindenki tudná, itt sokáig senki nem marad. Kivéve talán Sirit, aki szintén délről, Oslóból érkezett egy haveri körrel, hogy megnézzék az északi fényt. És csak azért maradt, mert akkor, a nyári fesztiválon őt választották meg Éjféli Napkirálynőnek, ami igencsak vonzó volt, az akkor még még nagyon is józan Finn-nek. A kölcsönös szimpátiából pedig az első alkalommal megfogant Marin. Így Siri maradt.

Egyébként a 12 éves Marin talán az egyetlen, aki nem annyira furcsa Senkiföldjén. Hamar átlátja az embereket és a különféle furcsa szituációkat amikbe velük csöppen, vagy maga körül észlel. Ott, ahol a  forró kávé és a rénszarvashús vagy füstölt kolbász párosítása teljesen helyénvaló.

Ahogyan az is, ahogyan Dagrun (Ingunn Beate Øyena) a helyi élelmiszerbolt egyetlen eladója, mindenkire rátukmálja a már lejárt szavatosságú, de szerinte még fogyasztható kínálatot. Dagrun is furcsa, egészen pontosan pszichiátriai eset, mióta a halott férjét megidéztette egy spirituális találkozón, akinek bőrébe és hangjába bújva időnként kifordulva önmagából kimondja azt, ami igazából benne van,  a saját különvéleményét, igazát. Mindezt tényleg ijesztő stílusban.

Dagrun sógora Nils, akit mindenki Willmannek szólít (Nils Johnson – figyelik? A színész neve Nils), a körzeti kapitány, ami titulus majdnem rendőrnek számít, de csak majdnem. Így nem is lehet Willmant komolyan venni. Azért sem, mert pókerezik, folyton veszít és nagyjából mindent eladogat az otthonról, amit pénzzé lehet tenni. És ehhez még a feleségét is feláldozza, akit legyógyszerez, hogy az ne vegye észre, hogy lassan minden eltűnik a lakásból. A körzeti kapitány mindezek mellett Chron-betegségben szenved, amitől szerencsétlenségére még ott is rájön a szapora, ahol nincs hová elmennie elvégeznie a dolgát. Tehát nem is csodálkozunk, hogy Wilmann korrupt, hiszen valahol be kell hoznia a hiányosságait.

Horgallis története a farkasokról, ami ott sem volt

Mondom, hogy furcsa ez a sorozat. És benne minden ember. Leginkább a farkas a furcsa, ami ott sincs, mégis szereplője a történetnek, amiben bárki eltűnhet. A mocsár ugyanis mindent elnyelhet. Akár két svéd vagy finn szeszcsempészt is, vagy éppen az egyik főszereplőt. Hogy melyiket, azt természetesen nem árulom el.

A farkastól pedig mindenkinek jó tartania. Mert tulajdonképpen nem tudni, hogy most valójában a településen kóborol, vagy csak kifizetődő mindent ráfogni. Bár azt nem nagyon lehet a számlájára írni, hogy a feleségét sirató özvegy Stein (Gard B. Eidsvold) miért futtat prostikat.

Hihetetlen történet az is, hogy míg élt Stein neje, addig ő volt az, aki mindig gondoskodott a lányok kényelméről. Most éppen két albániából érkező lány az, akit Stein mindenkinek elad. Még a lánynak beöltözni szerető Heige-nek is. A prostik amúgy nem ostobák, hamar feltalálják kinek mi kell. Heige-nek a körömlakkozás. Míg másnak játék a golflabdákkal. Az, hogy egyiküket Elenát (May-Linda Kosumovic) baleset éri, az sem azért van, mert ne lennének elég talpraesettek. Sőt. A részeg Finn-nel nem könnyű a kommunikáció amúgy sem. Úgy főleg nem, ha a lány csak töri a norvégot.

Az Isten hozott Senkiföldjén című sorozat ugyan furcsa, mégis meglehetősen humoros, ha bírjuk a tipikus északi, kissé sötét, depresszív humort. Minden karakter Horgallis, Siri, Finn, Maria, Blizi, Kari, Stein és a többiek hordoznak magukban valami furcsaságot, de humort is. A farkasról nem is beszélve. Ami ott sem volt, senki nem látta, mégis ő az egyik (fő)szereplő.


Fotó: HBO
Polgár Ágnes