Most, hogy már eltelt három évtized és még pár év az óta, hogy az apám nélkülem disszidált a jobb világ felé, az irigyelt nagybetűs Nyugatra, már minden ezzel kapcsolatos fájdalmam a helyére került. Csaknem. Majdnem. Valamennyire.
Dolgoztam ezen jó sok órát, napot, évet többféleképpen is. Nem csak a pszichológussal, hanem önmagammal is, amikor úgy döntöttem arra áldozom a pénzem egy részét, hogy valaki segítsen bennem helyre tenni az érzelmeimet. A szakértő nem olcsó mulatság. De hasznos.
Évről-évre edzem magamat arra, hogy újra és újra megnézzem, hol tartok a gyerekkori sérelmeim feldolgozásában. Legutóbb például teljes csodálattal tudtam az édesapámmal három órát a FaceTime-on lógni. Valódi apa-lánya beszélgetésben.
Akkor és ott maradéktalanul és feltétel nélkül szerettem az öregemet. Öregem. Sosem mondtam még ilyet az apámra. De most ezt a szót olyan szépnek látom magamban, ahogyan őt is.
Istenem, pedig tényleg de megöregedett, arról mesélt nekem, hogy csak három körben tudta behordani a bevásároltakat a lépcsőházig, amit a neki segítő fiatalember egy mozdulattal tett be a liftbe. Nem akartam mondani neki, apukám nem rég te is egy mozdulattal lendítettél bármit arrébb. Helyette csak néztem teljes szeretettel az arcát a mobilon át, amikor azt monda dehogy ezerkétszáz kilométerre, hanem egy karnyújtásnyira vagyunk egymástól. Mindkettőnknek patakzottak a könnyei. A szülésnapomon történt.
Egy héttel később a szeptemberi nagytakarítás alatt előkerült egy doboz. Benne egy csomó képeslappal és levéllel. Apám, ő aztán tud levelet küldeni!
Bizonyára a véremben van, hogy ha nagy(obb) változás van körülöttem, az életemben, akkor nekem pakolnom kell. Ezt nem az apámtól örököltem. Én szeretek leginkább kifelé pakolni a lakásból mindazt, amire már nincs szükségem, nem hasznos és emlékem sem köt hozzá. Az apám, ellentétben velem, őrizgeti a holmikat, mert szerinte sosem lehet tudni, hogy mikor lehet még rájuk szükség.
Máris nyakunkon a szeptember, tehát pakolni kezdtem. Lelkiismeretes diákként gyerekként készültem így az iskolára, és most szülőként van bennem az ügybuzgóság, hogy legyen rend körülöttünk mire beindul a mókuskerék. Jobb szerintem, könnyebb a hétköznapokban, ha az örökös rohanás mindenféle akadályok nélkül történik.
Ezért nincs a háznak olyan pontja, ami alól a szigorú ellenőrzésem kimaradhatna. Polcok, fiókok, falrekeszek, szekrénymélyedések. De a levelesdoboz tartalma szent és sérthetetlen. A legtöbb képeslapot az édesanyám küldte nekem a nyári két-háromhetes táborokba, szebbnél-szebb darabok, a legtöbb kézzel írt levél pedig a szomszédlánytól érkezett, Emike a nagymamám nyaralója mellett lakott, legalább tíz évig írtunk egymásnak hosszú oldalakat mindarról, amit akkor iszonyú fontosnak tartottunk.
Apám, ő aztán tud levelet küldeni! Kevés képeslapot írt a Nyugatról, levelet még ritkábban küldött. A legtöbbet nem is ő írta, hanem a felesége, a testvérem édesanyja. De van egy levél, aminél érdekesebb, igazibb, eredetibb nincs a világon. A leveles dobozom egyik felbecsülhetetlen kincse. Egy átlátszó műanyag mappa borítékformára vágva, benne néhány, mára már barnára száradt falevéllel. Az egyik szív alakúra vágva. Mellettük egy-egy cetlin megnevezve a feladó, vagyis az apám, és én a címzett. A bélyeg a műanyag „borítékon” kívül. Apám, ő aztán tud levelet küldeni!
Címlap fotó: Sarah Moore
