Nem könnyű mostanában a bőrömben élni. Ez így első olvasásra nagyon lehangolóan hangzik. De még másodikra is. Panaszkodásnak tűnik, pedig nem az. Egyszerű közlés a részemről a külvilág felé. De azt is tudom a panaszkodó embert inkább elkerülik. Érthető. Az emberek jól szeretnék érezni magukat, nem pedig kellemetlenül, olyasvalaki társaságában, akinek itt fáj, ott fáj, ilyen baja is van, de olyan is. Testi és lelki kínok. Lehet válogatni bőven. Sokan ilyenkor magukba zárkóznak. Inkább nem is keresik mások társaságát. Egyedül küzdenek meg a fájdalommal. Legyen az egy nátha miatti lehangoltság. Amikor annyira nyűgösek vagyunk, amit nem szeretnénk, ha a szívünkhöz közel állók látnának. Vagy attól tartunk, hogy a rosszullét okozta kellemetlenségek miatt véletlenül visszavonhatatlanul megbántjuk a másikat. Vagy lehetnek párkapcsolati zűrök is olyan lehetséges okok, ami miatt elzárjuk magunkat a külvilágtól. Még csak véletlenül sem szeretnénk beszélni róla. Mert ha kiengedjük magunkból, csak még jobban fáj. Egyébként is nehéz felvállalni magunkat, hát még akkor, amikor még esendőbbek vagyunk.

Nem könnyű mostanában a bőrömben élni. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék én én lenni. Hogy ne fogadnám el a saját érzéseimet. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy a fájdalmat is meg kell élni, még ha sokszor nehéz. Nehéz éppen akkor benne lenni. Legyünk bármennyire optimisták. Gondolhatják rólunk mások, hogy mindig vidámak vagyunk, és ha egy ilyen ember ne panaszkodjon. Mindig érjen fülig a szája. Mosolyogjon most is! Még ha éppen szenved is valami miatt.

Mi pedig érezhetjük azt, mintha egy forgatókönyv szerint történnének velünk az események. És nem mi írjuk ezt a forgatókönyvet. Csak úgy minden megtörténik. Mindig valami váratlan. Mindig egy újabb nehézség. Vagy éppen örök körforgásban újra és újra ugyanaz.

Sokszor jut eszembe egy-egy nehezebb élethelyzet kapcsán: mi lenne, ha az, ami velem történik, csak egy film lenne? Egy olyan film, amit éppen nézek? Mennyivel egyszerűbb lenne az élet! Mégpedig azért, mert egyértelműen tudnám, hogy van kiút. Lesz ez jobb is, csak peregjenek már azok a filmkockák! Haladjon előre a történet. Talán még bele is tekernék a sztoriba, csak lássam már, hogy mi lesz. A bizonytalanság nagyon megterhelő. És azért is egyszerűbb lenne, ha az életünk filmjét élnénk, mert beleláthatnánk a másik fejébe. Az ő álláspontjából is megismerhetnénk a történteket. Ha valamilyen szívzűr a fájdalom oka, akkor az nem éppen elhanyagolható szempont, hogy hogyan érez a másik. Egyszerűbb ezt meglesni, kihallgatni, mint szemtől szembe a való életben elmondani, hogy mi az, amivel megbántott, vagy megkérdezni a másiktól, hogy akkor most hányadán álltok egymással?

Egyszerűbb lenne így. De vajon jobb is? Az igaz, hogy megspórolnánk általa egy nagy beszélgetést. Nem lenne szükségünk rá, hiszen láttuk, mit gondol valójában a másik. Vagy a nagy beszélgetést megírná a forgatókönyvíró, nekünk nem kellene magunkból hozzátennünk semmit. Nem lehet, hogy így éppen az tűnne el, amitől emberek vagyunk? A saját érzéseink. Mi magunk.

Ha életünk filmjét élnénk, akkor mások mondanánk meg, hogyan érezzünk. De az érzéseinket nem vehetik el tőlünk. Én legalábbis nem szeretném. Még úgy sem, ha a film-életem könnyebb és egyszerűbb lenne.

Kép: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka