Mostanában többször szembesültem azzal, hogy egyszerűen felülírtam a korábbi választásaimat. Ezek nagy szavak, tudom. De mégsem olyan mély dolgokra gondolok. Vagy ki tudja. Azok a sorozatok, amelyek korábban – hónapokkal, félévvel ezelőtt, egy éve – nem tetszettek, most már igen. Micsoda szerencse, hogy mindezen véleményemnek írásos nyoma is van (például ITT és ITT).

Az érzés, amit ezen véleményváltozás miatt éreztem, mégis elgondolkodtatott. Nem feltétlenül szakmai titok, hogy az újságírókat nagyon sokszor a saját életük inspirálja. Abból táplálkozunk újságíróként, ami velünk, körülöttünk történik. Ezt pedig bármilyen oldalról is vizsgáljuk, legalább kétoldalú dolog.

Egyrészt minden nyomon követhető. A cikkek sorozata – legalábbis számomra – olyan, mint egy napló, amin átsejlenek az érzéseim. Nem tudok úgy írni, hogy mindezeket eltitkoljam. Nem érezném magam hitelesnek, akkor pedig minek írnék, ha nem vagyok hiteles? Így érzem legalábbis. 

Érdekes szembesülni azzal, hogy az ember mit érzett, hogyan gondolkodott hónapokkal, évekkel ezelőtt. Másrészt az ember sebezhetővé válik. Szó szerint kiteregeti az életét. Tudom, én vállaltam. Minek írom le? Viseljem az ezzel járó esetleges következményeket. És viselem is. Sőt, nagyon tanulságos, utólag visszatekintve megértek dolgokat. De hát én is ember vagyok. Változom. Sosincs késő változni, változtatni. Szóval ez jó dolog.

No, de visszakanyarodok a kezdő felvetésemre. Szóval most éppen sorozatokon keresztül szembesültem azzal, hogy jé, most tetszik. Miért? Mert most más élethelyzetben vagyok. Máshogy érzek. Máshogy gondolkodom a világról és saját magamról. Biztosan sokaknak ismerős érzés ez. Mert aki nem változik, nem tud változtatni, az nem is él igazán. Legalábbis most így érzem.

Hívhatjuk ezt fejlődésnek is. Még úgy is, hogy legutóbb éppen a netflixes Emily Párizsban című sorozata hozta meg számomra a rádöbbenést. Korábban azt írtam a sorozatról, hogy Emilyt nem lehet sajnálni, sőt, követni sem, meg elkeserítő, Emily élete hiteltelen. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: ezt tényleg tetszik nekem? Igen, tényleg. Éppen ez tetszik. Szórakoztatónak érzem. Az sem zavar, hogy a főszereplő hogyan tud marketingesként annyi új ruhát vásárolni magának. Csak élvezem, hogy kikapcsol, szórakoztat. Végre leköt valami. És még meg is értem Emilyt. Hogy lehet ez? Hogyan változhat ennyit az ízlésem két év alatt?

Változhat. Ezt elfogadni már fél siker. Egyébként a második évadban a címszereplő szájába olyan szerintem izgalmas mondatokat is adtak, amelyek egyszerűen megmagyarázzák az általam is felvetett kérdéskört. „Mióta Párizsban jöttem, az életem kaotikus, drámai, és bonyolult lett. Ugyanakkor hihetetlen és gyönyörű is.”, vagy: „Talán maradok. Nem csak egy évig. Örökre is talán. Amikor idejöttem, izgalmas kitérőnek tűnt, de most már itt van az életem.”

Szóval még a sorozatbeli Emily is változik. Nekem, és bárkinek is ér.

Most úgy vagyok vele, hogy a fejlődés része az is, ha felvállalom, igen, változik az ízlésem, változom én magam is. Nyilván nem csak egy Netflix-sorozat kapcsán. Éppenséggel ez is lehet fokmérője valaminek. A fejlődést nem lehet megállítani. Vagyis nem szeretném. Inkább megélni azt. Élvezni, és kész!

Kép: Getty Images
Grafika: Mucsi Boglárka