A dicséret ereje. A dicséreté. Ami olyan, hogy általában nem gondolunk róla, pedig jó, ha van. Dicsérünk mi egyáltalán? Magunkat, másokat. Mondjuk a másiknak, hogy köszönöm, vagy úgy érezzük, minden automatikusan jár? Mondjuk azt, hogy ügyes vagy, ahogyan elvégezted a feladatod?
Mindenki a saját életéért felel. Jó, persze, tudjuk. Ez egyértelmű. Ki másért tartoznánk felelősséggel, mint saját magunkért? És mi történik akkor, ha elvesztünk? Ha nem jutunk egyről a kettőre? Ha bizonytalanok vagyunk?
Leginkább semmi. Az emberek nem szeretik meglátni a másik nehézségeit. Nem közelítenek egymáshoz szeretettel és megértéssel. És egyébként is: mindenki a saját életéért felelős. Miért kellene másokon segíteni? Segítség az egyáltalán, ha megkérdezzük a másiktól: hogy vagy? De komolyan!
Szerintem igen. Ez igenis segítség. De olyan magától értetődő ez is, hogy amúgy egyáltalán nem gondolunk rá.
Nagyjából így állhatunk hozzá a dicsérethez is. Bár az éppen nem magától értetődő, pedig annak kellene, hogy legyen. De ügyesen leszervezted ezt a találkozót! De szépen megterítettél! Köszönöm, hogy figyeltél rám! Mikor mondunk hasonló mondatokat? Azért hallani jól esne, nem?
A gyereknevelésben már egy ideje hódít a pozitív fegyelmezés. Amikor a gyermek cselekedeteiből kiemeljük azt, ami jó. Megdicsérjük, ha valamit jól csinált. Azt mondják, nincs ennél jobb motivációs eszköz. Elégedettséggel, boldogsággal tölt fel. Akit dicsérnek, annak javul az önbecsülése. Minden jobb lesz tőle.
Akkor felnőtteknél miért nem alkalmazzuk? A dicséret ereje mindenkinek jár. Több van benne, mint gondolnánk. Használjuk!
Kép
Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka
