Minden kijelentés, amit a háborúról mondunk, teszünk, írunk szégyenletesen felületesnek tűnik. A háború önmagában sokkoló, így hogy a közelünkben van ijesztő is. Megfogalmazni az együttérzésünket, a megrendültségünket, szinte lehetetlenség. Azzal a lelkiismeret-furdalással együtt, hogy közben az élet megy tovább. Történnek velünk jó dolgok is. Nevethetünk-e?

Nehéz most bárminek felhőtlenül örülni. Újra és újra elgondolkodhatunk azon: nevethetünk-e? Örülhetünk a szép és jó dolgoknak? Érezhetünk szerelmet, érzéki boldogságot, felemelő szakmai sikert? Írhatok-e újságíróként a könnyed témákról, a napsütéses időjárásról vagy egy új sorozatról a Netflixen? Valahogy mindezek a háború árnyékában nem tűnnek megfelelőnek.

És amikor mi ütközünk valamilyen nehézségbe, itt ahol béke van, akkor panaszkodhatunk-e azért, sírhatunk-e miatta? Van bármi, ami felér a háború okozta gondokkal, kínokkal, kétségbeeséssel, nehézséggel?

Nincs. És mégis van. Mert a saját életünkben bármilyen és bármekkora probléma okozhat gondot, olyan is, amire más legyint, mert már túl van rajta, vagy másként élné meg a történteket.

Másrészt a háború kellős közepén élőket nem segíti az itteni boldogtalan légkör, ahol, mi élvezhetjük a békét. Segíteni, másként tudunk, ha szeretnénk. A menekülteken, az ottmaradtakon, a különféle hiteles segélyszervezeteken keresztül. Kicsiben vagy nagyban.

Folytathatjuk ugyanúgy az életünket, mint eddig? Nevethetünk-e, sírhatunk-e? Igen nevethetünk, ha van min, és sírhatunk is, ha úgy adódik.

Fotó: Unsplash
Grafika: Mucsi Boglárka