Korán sötétedik még mindig. Igaz, ma 13 perccel később ment le a nap, mint szilveszter délutánján. A villanyt még mindig korán kell felkapcsolnunk, hogy világosabb legyen az otthonunkban, a munkahelyünkön. Mi egyébként szerencsések vagyunk, kifejezetten világos lakásban lakunk. Dél-nyugati fekvésű, ráadásul emelkedőn van. Ameddig lehet, kitolom a lámpakapcsolást. A villany nálunk későn világít.

Az idősek szokása ez. Legalábbis gyerekként így éreztem. És az idős alatt a nagymama és nagypapa korabelieket értettem. Egyébként van erre meghatározás. A WHO Egészségügyi Világszervezet az idősödést 50 éves kortól számolja, és több szakaszra bontja: az áthajlás vagy más néven középkorúak az 50-59 évesek, idősödők a 60-74 év közöttiek, idősek a 75-89 évesek, és aggastyánok a 90 év felettiek. 

Gyerekként, ahogy alkonyodni kezdett én szerettem, ha kivilágítjuk a lakást. Talán akkor még a sötétedéstől való félelem munkálkodott bennem, és az az egyszerű érv, hogy nem láttam. De hiába akartam fényt, ha a szüleim, nagyszüleim nem így gondolták. Ráadásul folyton utánam szóltak: villany! Ha elhagyva egy-egy helyiséget a lakásban nem kapcsoltam le a világítást. 

Akkor a felnőttekben a spórolás inkább a pénztárcájuk mellett szólt, ma amikor a fiam kiabálja azt, hogy Anya, villany! – ő a környezetet óvja inkább, ahogyan én is, amikor én kiabálok utána, ugyanezért. És olykor a fiam azért is kiabál manapság már, hogy Anya, villany! – amikor sötétedéskor nem kapcsolok azonnal lámpát. Mert valahogy nyugodtabb a szemem és a szívem, ha hagyom magam a sötéthez szokni.

Ma már nem félek, már inkább barátkozom a sötéttel. Talán azért, mert már öregszem. Bár a WHO szerint a középkorig is van még öt évem. Én azzal magyarázom ezt inkább magamnak, hogy a takarékos izzókat amúgy sem jó fel-le kapcsolni, inkább nem is kapcsolom míg nem muszáj. Kivéve azt az egyet, ami az ablakban tompán világít, a Betlehemi csillagot. Egyébként elvagyok a sötétben.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Unsplash