Egy hároméves kislánnyal igazán lehetnek megterhelőek a napok. Ezt bátran ki merem jelenteni. Karantén idején pedig minden triplán számít, hiszen hosszú ideje be vagyunk zárva. Ellenkezés, sírás ezért, vagy azért – minden belefér egy napba. És még annak többszöröse is.
Nem jöhet be fiú a szobámba. Elcsúszott a zoknim. Leesett a földre egy szem kukorica. Nem bírok sétálni, mert fáj a lábam. Nem piros a rollerem. És még sorolhatnám az elmúlt hetek könnyes kijelentéseit, amely a mi háromévesünk száját hagyták el. Természetesen a megfelelő hangerővel – értsd: repednek a falak, visszhangzik az utca – társítva.
Bizony a szülőknek nem árt ilyenkor egy jó adag humorérzék, hogy kezelni – de leginkább túlélni – tudják ezeket a helyzeteket. De ugyebár mi sem lehetünk konstans ugyanolyan passzban, így előfordul, hogy nem tudunk kellőképpen toleránsan asszisztálni egy-egy jelenethez.
Pedig valójában büszkék is lehetnénk, mert ezeket a bemutatókat bármelyik színésznő megirigyelhetné. Olyan hatásosak. Természetesen mindig figyelembe vesszük a gyerek igényeit és az elképzeléseit. Hiszen tudjuk, hogy nem egyszerű egy hároméves helyzete, aki éppen most tanulja a világot. De azért mégsem mindig könnyű mindezt átélni.
Az egyik legutóbbi drámai előadás témája a bugyi volt. Az aprócska ruhadarab bűne, hogy kicsi. És utálatos. Nem kell. Semmi szükség rá. Ezért vegyük le, mert különben ő tép le magáról. Mindezt könnyekkel és a megszokott hangerővel megspékelve. A nyitott bejárati ajtóban, sétához készülődve. A műsorszámban volt dühöngés, csapkodás, könnyek, toporzékolás. Az igazi megnyugvást viszont csak az hozta el, hogy bugyi nélkül indultunk útnak.
Végül is nem lehet minden úgy, ahogyan azt a szülők szeretnék. A háromévesnek lehetnek önálló döntései. És ha már cicanaci van rajta, talán a bugyi is nélkülözhető. A bugyi különben is sokszor gátolja a viselőjét. Az tény, hogy nélküle szabadabbnak érezhetjük magunkat. Ami lássuk be, ebben az időszakban nem hátrány. Még egy hároméves életében sem.
