Vajon mitől függ, hogy kiket sodor mellénk az élet? Már régóta gondolkozott ezen. De persze, miért ne gondolkozott volna. Sokakat érdekel az, hogyan alakulnak a társas kapcsolatai. Emberek vagyunk. Általánosságban vágyunk kapcsolódni. Hogy valaki mellettünk legyen.
Ki tudja, miért úgy alakult mindaz, ami történt. Az élet nagyon kusza tud lenni. Valaki vagy valami sokszor útját állja a fejlődésnek. Vagyis úgy érezzük, úgy érezhetjük. Egy helyzetben mindig benne lenni a legnehezebb. Hiába tanácsolják mások, hogy „szedd össze magad”. Úgy csináljuk, ahogy tudjuk. Más szóval: ha tudnánk, máshogy csinálnák, nem?
Szóval sokat gondolkozott azon, hogy kik vannak mellett, és miért pont ők? Egyébként is sokszor figyelte az embereket. Szerette őket megfigyelni. De ez olykor addig fajult, hogy talán túlságosan is elemezte őket. Mintha örökké meg akarná őket fejteni, amiről érezte, hogy nem mindig jó. Néha pedig azt, hogy ajándék, mert így legalább tudja, hogy mije van.
Hála. Ezt érezte sokszor. Lehet miért hálás, mert ott vannak neki: ők. Akkor úgy érezte, hogy ketten vannak, de gondolatban fel tudta duzzasztani ezt a létszámot négyre is. A négyből ketten különösen küzdöttek. Mindketten a maguk útját járták, de mindketten kifejezetten erősek voltak. És olyan hittel élték a mindennapjaikat, hogy azt csak csodálni lehetett. Mindig is imponált neki az, ha egy ember saját maga árnyékán lép túl. Ha nem tántorítja el semmi, a nehézségek. Tudomásul veszi, és tesz magáért.
A fia és az apja volt ez a két ember. A négyből a másik kettő is családtag. Ők is csodálatosak voltak. Mondjuk úgy a maguk módján csodálatosak. És ez most tényleg jót jelent. Nem is kell tovább fokozni a méltatásukat. Tényleg hálás lehetett értük mind. Azért persze hiányzott még valaki.
Mert hát az ember szeretne olyan igazit maga mellett tudni, akinek tényleg fontos. Ő maga. Nemcsak az, hogy legyen minden nap kenyér, vasárnap pedig rántott hús. Ez is fontos persze, de más dolgok is azok. Például, hogy meghallgassák, ha fáj neki valami. Hogy el tudjon mondani bármit, ami benne van, és ezért ne bántást kapjon, hanem támogatást, megértést, vagy olyan szavakat, amik segíthetnek a továbblépésben. De folyton egy helyben toporogni – ez nem jó senkinek.
Hányszor kell még elmondani vajon, hogy figyeljünk egymásra? Úgy igazán. Valakinek eztán mondhatja az ember ítéletnapig is, akkor sem képes többet tenni. Na, az ilyen emberekből már elege van.
De történt valami. És most már van még valaki. Bővült a négyes csapat? Ki tudja. Egy biztos, hogy úgy érzi, figyelnek rá. Még ha nem is közvetlen közelről, de tesznek érte, hogy neki is jó legyen. Meghallgatják, elmondhatja, mit érez, még ha a másiknak ez nehéz. Beszélnek, ha már találkozni nem tudnak. Talán ez még így is kevés? Meglehet. De most egy pillanatra hadd legyen elég jó, hogy van valaki. Egyébként is így gondolja: – Hiszek a végsőkig. Nem tudok máshogy élni.
Szerző: Karóczkai-Müllner Helga
Kép: Pixabay
Grafika: Mucsi Boglárka
