Győrfi Pál neve az elmúlt hetekben valóságos fogalommá vált. Eddig is sokan kedveltük, de mára élő legendává lett, nincs olyan, aki ne ismerné. Már Chuck Norris is komoly ellenfelet találhat a mentőszolgálat szóvivőjében, mert Győrfi Pál olyan lett, mint a gondolatrendőrség. Még meg se fogalmazódott bennünk, hogy elindulnánk otthonról, ő már az ajtónkban áll figyelmeztetni: eszünkbe se jusson!
A tilalma, hogy moccanni se merjünk már annyira belénk ívódott – na meg a félelem a koronavírustól – hogy sétálni is csak szívünkben rosszérzéssel tudunk. Sokan fogalmazunk úgy, hogy mindig ugyanazon az útvonalon rójuk a köröket, hogy mellkasban szorító érzéssel lépünk, hogy a séta eleje mindig csendes, vagy hogy céltalanul el sem indulunk, inkább csak, ha vásárolni kell. Mert lelkiismeret-furdalást érzünk és egyfajta félelmet.
Most, hogy itt az igazán jó idő és a szigorítások enyhülnek, az ember kimerészkedik. S amikor kint van, hirtelen újra emberek között találja magát, úgy ahogyan már hetek óta nem. Ami torokban gombóc érzés.A hosszan tartó bezártságtól kicsit mindenki sápadt, elcsigázott, mintha most szálltunk volna le egy New York-Budapest járatról. A reptereken látjuk egymást ilyen viseltes, megnyúlt képpel. Akár az időzített bomba úgy kerülgetjük most egymást. Meg kell tartani a távolságot.
Egészen addig, míg egy négy év körüli, tetőtől talpig dinoszauruszba öltözött kisfiú, el nem kezdi visítva kergetni a tizenegy évest, ismeretlenül, csupán játékból, ahogyan az egy kisgyerekektől elvárható a városi parkban, csaknem kéthónap bezártság után. Ám míg a négyéves ezt teljes ártatlansággal teszi, addig a tizenegy éves csak lépésről lépésre mer újra életre kelni, mert ő már jobban érti, mi az, hogy koronavírus.
Egy bomba, aminek a számlálója mindannyiunkban ketyeg. Egyikünk még bírja szuflával, míg másikunk már alig, éppen ezért a tempó is más, ki hogyan akarja újra elindítani az életet, hogy megálljon a ketyegő.
Fotó: Starlet Photography
