A Kamaszok című angol minisorozat mozgásba hozta a világot. Tinédzserek, fiatal felnőttek, szülők, pedagógusok és nagyszülők érzik magukat megszólítva. Ki-ki a saját szemszögéből, helyzetéből. A sorozat számtalan kérdést vet fel, többek között azt is, rajtunk áll-e, hogy milyen szülők vagyunk?

A gyermekkor és a felnőttkor közötti átmeneti időszakot nevezzük serdülőkornak, kamaszkornak. Ebben az időben óriási változások mennek keresztül a tizenéves szervezetében, testében és lelkében – megváltozik az is, ahogyan önmagukhoz, a közvetlen környezetükhöz, és a világhoz viszonyulnak. Ahhoz a világhoz, amiben éppen élnek. A mai világ pedig aligha nevezhető gyermekeknek kedvező közegnek. Hogy mennyire nem, arra a Kamaszok című négyrészes sorozat is rávilágít. 

Közhelynek tűnhet, de igaz: a kamaszkort senki sem úszhatja meg. A tinédzserből előbb-utóbb felnőtt lesz – olyan felnőtt, akinek egyszer majd szintén gyereke születik. És akkor már ő lesz az, aki felelősséget visel. Épp úgy, ahogy most érte vállalnak felelősséget a szülei. Ez egy oda-vissza ható, állandó mozgásban lévő kapcsolat, amely generációkon át öröklődik. Nem lehet tökéletesen csinálni, de csinálni kell. Inkább hibázva, mint sehogy sem. Fejlődni mindenképpen lehet és kell is benne, mert nagyon nem mindegy milyen szülők vagyunk.

Incelkultúra, manoszféra, hetero-pesszimizmus és tudatos elvonulás

A Kamaszok (Adolescence) alapja nem egy igaz történet, hanem több, késeléses esetből indult, kitalált narráció. A brit sorozat egy 13 éves fiúról és a családjáról szól. Onnantól követve az eseményeket, hogy egy álmos reggel rohamosztagos rendőrök törik a családra az ajtót. Ahonnan, különösebb magyarázat nélkül, a fiút gyilkosság vádjával a rendőrségre cigölik.

Ahol Jamie Millernek (Owen Cooper) választania kell egy felnőtt gondozót, valamelyik szülőt vagy kirendelt gyámot, hogy innentől kezdve mellette legyen azokban a helyzetekben, amiben egy kiskorúnak támogatás, képviselet jár. Ilyen a vérvétel, az ujjlenyomatvétel, a motozás és a kihallgatás is. Jamie az apját választja (Stephen Graham), aki meglehetősen erősen küzd a megfelelő apai szerep eltalálásával. Eddie érzi, tudja: lehetne jobb apa is. De nem tud az lenni, a frusztráltsága pedig egyre magasabbra emelkedik, ahogyan számára is kiderülnek a részletek. Ki az, aki a videofelvétel szerint kegyetlenül, több késszúrással meggyilkolta Katie-t, valóban a fia?

A négy részben lassan bontakozik ki a történet. A nyomozás, a lehetséges indíték felállítása során hangsúlyt kap a fiatalok közösségi média használata, a gyilkosság mögött meghúzódó masszív iskolai bullying, az egyre több fiatal fiút megkörnyékező erőszakos, nőgyűlölő, incel látásmód, a manoszféra hamis és veszélyes társasága.

Illetve a lányok részéről az a magatartás, amikor –gyakran tudatos feminista vagy önvédelmi megfontolásból– elutasítják a kapcsolatokat, vagy magas mércét állítanak, mert nem akarnak toxikus vagy egyenlőtlen viszonyba kerülni. A lányoknak sok esetben kritikus, bizalmatlan a hozzáállása a fiúkhoz, ami kedvez, a férfi felsőbbrendűséget hirdető manoszférának, hamis legitimitást ad számukra a nőgyűlöletre. Jamie is ebbe fut bele akkor, amikor elutasítja a közeledését Katie. Jamie meg akarja érteni a lányt, a választ az interneten keresi, de nem jó helyen.

Incelkultúra, manoszféra, hetero-pesszimizmus és tudatos elvonulás – ez csak néhány a mai tinikre leselkedő veszélyekből. Mindezt szülőként egyre nehezebb követni: mi történik a kamaszokkal az iskolában, a baráti körben, az interneten, és mindez hol olvasható ki a gyermekünk közösségi média használatából? Ezek éppen úgy újak a nyomozást vezetőknek, mint Jamie szüleinek. A Kamaszok sorozata újra és újra felveti a kérdést: Rajtunk áll milyen szülők vagyunk?

A serdülő védelme nem az elzárkózással, hanem a kapcsolódással kezdődik

A tinédzserek nevelése összetett feladat. Természetes, hogy a gyerekek változnak, érnek és önállóbbak lesznek. De ha a kamasz egyre intenzívebben elcsendesedik, elvonul, rendre külön programokat szervez, kimarad a család életéből, szélsőséges esetben ezt agresszívan, hangosan teszi és még rossz döntéseket is hoz, a szülő megrekedhet. Annyira, hogy nem tudja mit tegyen, miként segítsen, hogyan lépjen be a gyermeke belső világába, ahonnan őt kirekesztette.

A szülő abban is elbizonytalanodhat ilyenkor, hogy egyáltalán megteheti-e, beleszólhat-e a gyermeke életébe? A filmekben (és az életben is) gyakran látunk ilyet, inkább nem szól bele, nem közeledik, hagyja, hogy a gyerek elzárkózzon. Eddie, Jamie apja is ezzel küzd, mert nem akar olyan lenni, mint az ő apja volt, aki gyakran elővette a nadrágja szíját, ha neki nem tetszett valami. De mivel Eddie nem tudja mi mást tehetne, jóformán nem is tesz semmit. Jamie ezt úgy éli meg, hogy az apja nem küzd érte, nem védi meg, nem szereti.

Csakhogy a gondolat miszerint, „nem akarok ilyen vagy olyan szülő lenni” önmagában nem elég, ha nem követi érett és tudatos szülői magatartás. A saját történetünket, tragédiánkat, sebezhetőségünket, hibáinkat nem szabad takargatni, hanem megosztani kell – mert a tinédzser így érzi, hogy ő is beszélhet, ő is elmondhatja mindazt, ami neki nem jó.

Az együttműködés nem kontrollt, hanem kapcsolatot jelent. Ha a kapcsolódás helyett hagyjuk, hogy a gyerek teljesen magára maradjon a gondolataiban, a nehézségeiben, amire a megoldást az internet sűrű és sokszor sötét világában keresi, akkor teljesen magára hagyjuk. Azzal megengedjük, hogy kvázi valaki más adjon a gyerek számára értelmezést, kapaszkodót, megoldást a különféle fenyegetettségében. Jamie-nek a bezárkózás volt a válasza, és az internet lett a társa, gondozója, példamutatója.

Holott a gyermek válasza, a bezárkózás gyakran nem választás, hanem védekezés, megoldás a részéről. Amivel szemben, nekünk szülőknek kell elég felnőttnek lennünk ahhoz, hogy ne féljünk a gyerek elhidegülésétől, hanem kíváncsisággal és együttérzéssel, szeretettel közeledjünk hozzá. Merjük kinyitni azt a bizonyos szobaajtót kopogás után.

A szülő nem hátrálhat meg csak azért, mert a kamasz elutasítja

A szülőnek akkor is cselekednie kell, ha a gyerek elvonul, becsapja a szobája ajtaját vagy hozzávág egy éles mondatot. A szülő nem törődhet a helyzetbe, legyőzötten, mintha ő lenne a gyerek, akit kiküldtek a saját szülői szerepéből. Mert a gyereknek pont ilyenkor van a legnagyobb szükség arra, hogy a szülő ne a visszautasítását lássa a cselekedetében, hanem a kétségbeesett üzenetét hallja ki: „Nem tudom, hogyan kapcsolódjak hozzád, de szükségem lenne rá, rád” .

A szülőnek tudnia kellene, hogy a kamasz lázadása nem elutasítás, hanem egy próba. A kamasz teszteli, hogy elég erős-e a szülő szeretni őt akkor is, ha nehéz vele. De ha mindig elég a részéről csak egy elutasítás, egy kiabálás a szülővel, egy ajtó becsukása ahhoz, hogy egyedül maradjon, akkor azt tanulja meg: nem éri meg kinyitnia sem az ajtót. Jamie anyja Manda (Christine Tremarco) pedig minden nap hagyta, hogy Jamie iskola után bezárkózzon a szobájába, és a saját világába. Nem kopogott be, nem nyitott ajtót a gyerekére. Magára hagyta.

Kétségtelen, hogy nehéz jó szülőnek lenni. A kérdést, hogy miben, hol és hogyan hibáztak, Jamie szülei is felteszik önmaguknak. De a válaszban, a megoldásban Eddie és Manda nem állnak a helyzet magaslatán. Egyszerű, átlagos emberek. Nem tudnak mit kezdeni a történtekkel. A lányukkal Lisa-val sem tudnak igazán mit kezdeni. Nem ismerik fel, hogy mennyi terhet tesznek a lányukra saját fájdalmukban. Még az autójukra fújt obszcén graffiti eltüntetése is fejtörést okoz nekik. A felelősségvállalás a legnehezebb szülői feladat.


Rajtunk áll milyen szülők vagyunk?! – A szülőség nem arról szól, hogy megállunk ott, ahol nekünk fáj

Eddie megáll ott, hogy nem akar olyan szülő lenni, mint amilyen a saját apja volt. Megállt annál, hogy megfogadta, ő nem veri meg a gyerekeit, ha rosszat tesznek. De hogy mi mást tesz helyette, arról nem beszélt. Mert maga sem tudta. Nem volt más nevelési stratégiája.

A Kamaszok sorozata felhívja a figyelmet arra, hogy nem Eddie az egyetlen szülő, aki megáll ott, ahol neki fáj. Számtalan példát hallunk erre: „Én is így nőttem fel.”, „Velem sem beszélgettek a szüleim.”, „Az apám mindig rám hárította a felelősséget.”, „Nekem sem mondták el, hogyan kell jó szülőnek lenni.” Ilyen, és ezekhez hasonló mondatokkal az emberek megmagyarázzák, miért nem tesznek semmit másképp, vagy miért tesznek valamit, úgy ahogy. Ez a felelősség el nem vállalása.

Mert a tudás hiánya, nem végleges állapot. Ha valaki nem tudja, hogyan kell jól kapcsolódnia a gyermekéhez, még megtanulhatja. Ha nincs ereje, ötlete, tudása hozzá, akkor kérhet segítséget. Ha nincs kedve hozzá, az viszont már döntés. A gyerek nem azt várja, hogy a szülő tökéletes legyen – csak azt, hogy legyen ott vele, ne csak mellette. Legyen Millerék (kitalált) története egy intő példa előttünk erre. Visszafelé ők már nem tudtak mást tenni, mint ismételni azt, amit a pszichológus Jenny mondott nekik: Amit Jamie tett, nem az ő hibájuk. Nem okolhatják magukat érte.

Mi nézők viszont tanulhatunk a történetükből, pedig mindösszesen csak négyszer 60 percet kapunk a Miller család életéből. Ráébredhetünk arra, hogy a szülőség nem mentség, hanem lehetőség. Rajtunk áll, hogy milyen szülők vagyunk. Ne álljunk meg ott, ahol nekünk fáj. Vállaljuk fel a változtatás lehetőségét a gyermekünkért.

Fotó: Netflix

Polgár Ágnes