Már egy jó ideje élénkebben felkapjuk a fejünket, ha az egészségügy a téma. Mert az egészségünk fontos, mindennél fontosabb. Az egészségügyi rendszer egyfajta védőhálót kellene, hogy nyújtson. Nekünk. Azoknak, akik betegek, vagy éppen kibírhatatlan fájdalmaik vannak. És nem feltétlenül a Covid miatt. Mert azok is itt vannak, akiket nem a vírus betegített meg. Csak megfelelő ellátást nem kapnak. Kibírják még valameddig. Összeszorított fogakkal, befelé ordítva a kínzó fájdalomtól. Velük ki törődik?

Az egészségügy egy olyan rendszer összefoglaló elnevezése, amelynek legfontosabb feladata a segítségnyújtás. Egészségügyi rendszernek nevezhetünk minden olyan tevékenységet, amelynek elsődleges célja az egészség előmozdítása, helyreállítása vagy megőrzése. A rendszer alá tartozó szolgáltatást kórházak, szakrendelők, orvosok, ápolók biztosítják.

Akik igénybe veszik a szolgáltatást, azok mi vagyunk. Ezért is fizetjük a társadalombiztosítást, hogy biztosan ellássanak bennünket, ha baj van. Segítséget kapjunk ha fáj, vagy betegek vagyunk. Ez teljesen evidensnek tűnt addig, amíg a járványügyi helyzet át nem írt mindent az egészségügyben. Műtétek maradnak el, embereket hagynak magukra embertelen fájdalmakat átélve. Aki tehetne valamit, az sokszor hárít – legalábbis mi így tapasztaltuk.

De jó lenne, ha máshogyan lenne! Mintha az lenne az üzenet: a rendszer most másra fókuszál. Emiatt az emberek joggal érezhetik azt: csak most ne legyen semmi bajom!

Még mindig csak egy történet

Persze korábban – még a Covid előtt – sem volt mindig rózsás a helyzet az egészségügyben. Akkor is lehetett hallani olykor páciensektől méltatlan bánásmódról, nemtörődöm hozzáállásról, hosszú várólistákról. Ami talán magyarázható azzal, hogy az orvos is csak ember, ő sem tud megoldani mindent. Nem lehet mindenért őt okolni.

Szokás volt akkor is a rendszerre fogni mindent. Mármint az egészségügyi rendszerre. Még csak az sem feltétlenül igaz megállapítás, hogy ha fizetünk, akkor minőségibb szolgáltatást kapunk. Vagyis emberséges ellátást, biztos gyógyulást, időben sorra kerülünk. Nem a pénzen múlik. Mindenki ugyanazt szeretné: meggyógyulni és fájdalom nélkül élni.

Édesapám története gyakorlatilag egyidős a Covid-dal (és már korábban is írtam róla, amikor még azt hittük, lesz segítség – ezt a cikket ITT olvashatja el). Röviden: amit tavaly március óta általa személyesen megtapasztalunk, az érthetetlen, felháborító, szörnyű és fájdalmas. Leginkább édesapám számára fájdalmas. És egyre inkább az.

Mert minden rossz tavaly márciusban kezdődött. Mikor, ha nem akkor, amikor bezárt az ország? Egy nem sokkal azelőtt elvégzett csípőprotézis műtét miatt édesapámnak akkor már néha fájdalmai voltak a combjában. Majd hirtelen jelentősen romlott az állapota. Előbb csak bottal, majd csak járókerettel tudott mozogni.

Az utcára ekkor már nem tudott kimenni. Akkor még tényleg nem gondoltuk, hogy alig több, mint egy év alatt kicsit sem javul a helyzet, sőt, jelentősen rosszabb lesz. Ahogyan azt sem, hogy senki nem segít. Tudjuk, hogy ami vele történik, az még mindig csak egy történet, egy eset a több közül. De ha mindez megtörténhet bárkivel is, az elkeserítő. Ilyen lenne az egészségügy a Covid idején?

Ki menti meg az egészségügyet?

Már tavaly is azt tapasztaltuk, hogy Covid idején egészségügyi ellátáshoz, de egyáltalán információhoz jutni is lehetetlen. Aki nem Covid-fertőzött, de mégis beteg az olyan, mintha nem is létezne. Mivel a területileg illetékes, megyeszékhelyi kórházban, ahol eredetileg édesapámat is műtötték nem igazán látták el (kivéve két esetben, amikor infúziós kezelést kapott, majd a zárójelentésre ráírták, hogy tünetmentesen távozott, holott erősebb fájdalmai voltak, mint amikor befeküdt).

Ezután érthetően elment másik városban, másik orvoshoz, aki rehabilitációt javasolt. Egy másik kórházban, szintén másik városban, mert a megyeszékhelyen, sőt, a megyében ilyen lehetőség nem érhető el. Majd ott egy nap, miután leült az ágyra, hirtelen reccsenést hallott és éles fájdalom hasított a lábába. Az addig legalább járókerettel a szobában közlekedő édesapám többé nem tudott lábra állni.

Az ott azonnal elvégzett röntgen szerint a csípőprotézise kifordult a helyéről. Hogy ez hogyan lehetséges, és eddig miért nem vette észre senki, hogy a protézissel van gond? Ez jó kérdés. És nem kaptunk rá még most sem választ. Mindez tavaly októberben történt. Az ottani orvosok felvették a kapcsolatot azzal a bizonyos megyeszékhelyi kórházzal. Jelezték, hogy a páciensnek, vagyis édesapámnak sürgős műtétre van szüksége. Elutasító választ kaptak. Hogy mi történt ezután?

Édesapám is Covid fertőzött lett. Ott, a rehabilitációs kórházban kapta el. Erről persze nem a kórház tehet. Ők aggódtak érte, s miután a Covid-ból felgyógyult, nem akarták hazaengedni, mert hogyan látja így el magát, hiszen egyedül él, s mi is negyven perces autóútra élünk tőle? De édesapám ezt felelte: Megoldom. És így is lett.

A fájdalom egyre erősebb lett. Már hónapok óta morfium tartalmú tapaszt használ, most már dupla adagban, és még emellett is annyi fájdalomcsillapítót szed be, amennyit csak lehetséges, éjszaka is két-három óránként. – Jobban fáj, mint amikor eltört a csípőm – mondta egyszer. Csak egyszer. Hogyan lehet hónapokig fájdalommal élni? Ilyenkor ki segít?

Mert barátok vagyunk

Azért a kórházból is vannak jó emlékei. Az ápolókról. Akikre mindig lehetett számítani, és – ahogyan édesapám fogalmaz – a legtöbbször kitalálták a gondolatait. Hogy mit szeretne. Volt olyan nővér, aki a folyosóról jött be, és hagyta abba egy pillanatra az aktuális feladatát, amikor látta, hogy ő nem fér el a kerekes székkel, és azonnal megoldotta a helyzetet.

Vagy amikor a fővárosi kórházban, ahol a Covid miatt feküdt ott felejtett egy számára fontos fényképalbumot. Csak hetekkel később vette észre. Egyből érezte, hogy csak ott maradhatott a szekrényben. Amikor telefonon kapcsolták a nővérszobát, az ápolónő emlékezett édesapámra. Vette a fáradtságot, és megkereste az albumot, és elküldte neki postán. Talán nem is kell több az egészségügyben, mint empátia, emberség.

Édesapám azt mondja: három nehézség van most az életében. Felkelni az ágyból, lefeküdni, és elmenni WC-re. Ezek közül az utolsót kínszenvedések árán megoldja egyedül. A másik kettőben segítségre szorul. Valakinek minden reggel és minden délután segítenie kell a lábát feltenni az ágyra.

– Jani és Józsi, akik igazán sokat jönnek. A legtöbbet Jani csinálja, ez igaz. Tavaly március óta, mióta nem tudok kimenni a lakásból ő bevásárol, nekiáll kimosni a cuccaimat, kiteregeti, felmos, felporszívóz. Ha elvisznek éppen kórházba, kimossa az ágyneműt, ha elvisznek kórházba, jön utánam, és hoz mindent. A kórházban beteglátogatóként ő intéz mindent.

Felöltözni is segít, amikor jönnek a betegszállítók. Miért segít ennyit? Azért, mert barátok vagyunk. Volt, hogy este már az ágyban feküdtem, de elfogyott az éjjeli szekrényen tartott fájdalomcsillapítóm, fel kellett hívnom Janit, hogy idejönne-e hozzám, mert be kellene hozni a konyhából egy dobozzal. Annyira fáj, hogy aludni sem bírok, olyan nagyon fáj. És ő jött.

Egy páciens kívánsága

Ha szóba kerül az egészségügy, számomra izgalmas kérdés, hogy az orvosok látják-e az embert a páciensben. Vagy egyáltalán dolgozik bennük a segíteni vágyás érzése, vagy csak feladatként tekintenek a gyógyításra?

Az év végén, miután édesapám gyógyult Covidosként távozott a kórházból, újból hívta a kezelőorvosát. Januárban megvizsgálta – mert ugye közben újabb hetek teltek el. Ő is kért röntgent, majd megállapította, hogy valóban nagyon csúnya a lába. Tovább küldte az onkológiára, mert az nem lehet, hogy ez csak úgy olyan.

Itt újabb heteket feküdt bent, mert el kellett végezni minden vizsgálatot. És kiderült, hogy nem rák miatt lazult és tört ki a protézis. Most április van. A napokban újra bent járt a kórházban – természetesen ilyenkor mindig betegszállító viszi be –, ugyanis hetek óta van a sérült combján egy nem gyógyuló, nedvedző sebe, és a combcsont láthatóan rendellenesen helyezkedik el a lábában.

Mindenki aggódik érte, de az orvosokat különösebben ez sem hatotta meg. Három hét múlva várják újabb kontrollra. Hogy műtét mikor lesz? Azt nem tudják. Figyelje a híreket, és ha jobb a helyzet, telefonáljon újra – ez volt a válaszuk.

Miközben megy tovább az élet. Miután reggel felkelt, elkészíti a reggelijét, minden másnap főz magának, olvas, filmeket néz. Délután már várja, mikor jönnek lefektetni. Minden egyes mozdulatnál összeszorítja a szája szélét, hogy ne ordítson. Befelé kiabál, így nem jön ki annyi hang.

– Ezt a fájdalmat senkinek nem kívánom. Ha valaki ennyire magatehetetlen, és minden mozdulat őrjítő fájdalommal jár, akkor az nem sürgős? Ki felelős? Ha tudják a baj okát, miért nem műtenek meg? Nem gondoltam, hogy az egészségügy ennyire magamra hagy.

Mit hoz a jövő? Nem tudja. Napról napra él. Csak egyet szeretne még: – Amíg van időm, láthassam még az unokáimat, meg a lányomat. Ennyit. Se többet, se kevesebbet. Ezek egy páciens kívánságai.

Forrás: ITT
Fotó: A szerzőtől