Legtöbbünknek az ünnepek előtt megsokszorodni látszanak a teendői. Olyan feladatok is előkerülnek, amelyek egészen eddig heteken, hónapokon át a fiókban várakoztak. Most azonban valahogy nem szimplán előkerülnek, hanem halaszthatatlanná lesznek. Gyakran mi magunk tesszük ezeket azonnalivá és sürgőssé, mintha egy láthatatlan szál arra hívna bennünket kövessük: ne vigyük át az eddig ráérős feladatok terhét a jövő évre. Mintha tényleg számítana, hogy éjfélt üt-e az óra szilveszterkor.

Ezzel talán nem is lenne semmi baj, ha a feladatokat csak magunknak delegálnák, mert sajnos mindeközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a közelgő karácsony nem csak a miénk, másoké is, akiknek szintén megvannak a maguk teendői.

Ráadásul ilyenkor utólag szezonalitást is adunk ezeknek a régóta csendben várakozó feladatoknak. Mintha hirtelen csak most lennének érvényesek, mintha az értelmük is az ünnephez kötődne. Pedig sok minden, amit ilyenkor sürgetőnek érzünk, valójában időtlen. Jövőre is ugyanúgy használható, ugyanúgy igaz, ugyanúgy elvégezhető lenne – karácsonyi nyomás nélkül. Talán nem is az a kérdés, belefér-e még idén, hanem az, hogy valóban most van-e itt az ideje.

Mit akarok ezzel mondani? Talán azt, hogy nem most kellene kiosztani azokat a feladatokat, amelyekkel eddig mi magunk is ráértünk. Nem most kellene szakértőt, hozzáértőt keresni hozzájuk. Főleg nem azzal a mellékesen, szinte észrevétlenül elejtett félmondattal: „és nekem még karácsonyom is lesz.”
Merthogy a karácsony mindenkié. Annak is karácsonya lesz, akinek delegálunk – legyen az a nagymama, egy munkatárs vagy egy szaki.

Talán épp ezért lenne most időszerű megállni egy pillanatra, mielőtt még egy újabb „csak gyorsan” feladatot továbbpasszolnánk. Megkérdezni magunktól: valóban fontos ez most, vagy csak a határidők illúziója sürget? Mert a karácsony nem attól lesz teljes, hogy mindent kipipáltunk, hanem attól, hogy marad bennünk figyelem egymásra – és egy kicsi türelem önmagunkhoz is.

Az ünnep nem egy dátum a naptárban, hanem egy közös tér, ahová csak akkor férünk be mindannyian, ha nem terheljük túl egymást már az ajtóban.

Fotó: Kaboompics