Rajtunk áll, hogy a különféle helyzetekben mit engedünk kiváltani magunkból: jók vagyunk vagy rosszak. Szerintem, mindannyian szeretnénk néha inkább csibészek, rendetlenek, akár gonoszak lenni, ha másért nem, stresszlevezetésből.
Az embernek muszáj jól viselkednie. Ez nem kérdés. Erre tanítjuk a gyerekeinket. Mert, ha nem tennénk, akkor káosz lenne. Ugyanakkor meg pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy jónak lenni egyáltalán nem könnyű. Piszok nehéz! Uralkodnunk kell saját magunk felett. Gyakran, napjában sokszor elnyomni a vágyainkat, az igényeinket, a szükségleteinket, az érzelmeinket. Helyreigazítani az arcberendezésünket, moderálni a szavainkat, szépíteni a hangunkat, visszafogni a cselekedeteinket. Magunkkal harcolni. Legyőzni önmagukat. Én mondom, kész megszállottak viadala ez.
Éppen ezért, amikor az iskolapszichológus mondott egy olyan félmondatot, hogy a fiam az egyik legjobb gyerek az iskolában, akkor nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy inkább nem. Hiszen, ha a pszichológus felfigyel erre, az is jelent valamit, ami nem biztos, hogy jó. Mert miért moderálja magát egy tízéves ennyire?
Így hát itthon vissza-visszatérően kieresztjük a gőzt és „rosszalkodunk”. Későn fekszünk le, ágyban reggelizünk, a szülő igazolhat két napot az iskolában – lehetőséget kihasználjuk és bizony nem megy a gyerek iskolába, helyette mesefilmet nézünk, sárkányokat rajzolunk, dinoszauruszos könyvet olvasunk, vagy éppen előkapjuk a varázspálcánkat és eltűntetjük az egész világot, csak azokat hagyjuk „életben” akik nekünk fontosak (Bocs, mindenki mástól!)
Egy rossz példány
Az utóbbi másfél hónapban kevesebbet olvastam, viszont több sorozatot néztem. És valahogy úgy alakult, hogy a választott sorozatok inkább szóltak a rosszról, mint a jóról. Nem, nem horrort választottam, de drámát, krimit, thrillert. Szinte daráltam az epizódokat. Főzés közben, vasaláskor, de van, hogy írás közben is mennek a háttérben a kockák. Igen, képes vagyok kétfelé figyelni ily módon. A figyelmemet tudom osztani, csak a két kezemből nem tudok többet varázsolni. Ami viszont nekem kevés. Mármint a két kéz. Szerintem, ezzel az anyák zöme így van.
A legtöbb bosszúságom ebből is ered, hogy nincs elég kezem. Meg abból, hogy belőlem csak egy van. Lehetne belőlem egy háztartási példány, egy dolgozó klón, egy szakács hasonmás, egy anya alteregó, egy nő kópia, amelyik önmagának az örömöknek és a szórakozásnak él; és igen, klassz lenne egy igazán rossz is, egy velejéig romlott, csalfa, aljas, álnok, elvetemült, gaz példány is. Egyből nem lenne semmi problémám, mert a legutóbbival kiélhetném mindazt, amit folyton le kell küzdenem magamban. Még mindig megszállottak viadala ez.
Minden anya életében eljön…
Erről jutva eszembe, a fiam alig lehetett négy-öt hónapos, amikor egy napsütéses kora őszi hétköznap megszólalt a házi telefon. Emlékszem: egy pillanatra összerezzentem. Szerintem, aki szülő, az pontosan tudja, hogy a baba születése után, a kezdeti gratuláció telefonözön után hirtelen némára vált a készülék, mintha sosem léteztünk volna. Nem mernek a rokonok és barátok telefonálni, nehogy „rosszkor” hívjanak. És úgy tűnik, sok kismama, mintha saját magát írná ki az élete sorozatából pár epizódra, hiszen új szerepet tanul: anyának lenni, el is vonul egy kissé, vagy nagyon a külvilág elől.
Valahogy így volt velem is. Nem is keresnem sehol a vezetéknélkülit, mert az használaton kívül, a töltő bázisában csücsült. A kijelzőn az egyik barátnőm neve villogott. Nem rémlik már mennyi volt az idő, de körülbelül 12-13 óra között lehetett, hálóingben álltam, a fiamat ringattam a szoptatás után.
Válaszul a barátnőm kérdésre -hogy vagy Ágnesem- nemes egyszerűséggel belezokogtam a telefonba. Mert mégis, hogyan érezheti magát egy koraszülött gyerek anyukája, aki egész álló nap nem csinál mást, mint igény szerint szoptat, feji a tejet, majd kezdi ezt elölről, mert a kicsi gyenge, erőtlen, ügyetlen a táplálkozásban?
Hát szarul, így csak sírtam és sírtam, hogy még mindig hálóingben vagyok, nem zuhanyoztam, nem ettem, nem ittam még, fáradt vagyok és álmos, és nem tudom miért sír a fiam, eddig ringattam. Akkor a barátnőm, a világ legtermészetesebb módján a következőt mondta igen részletesen, mint egy gyereknek:
– Ágnes, minden anya életében eljön az a pillanat, amikor a legszívesebben a falhoz vágná a gyerekét. De persze nem teszi. Most akkor tedd be a kisfiadat az ágyába, győződj meg róla, hogy semmi veszély nem fenyegeti, nem borulhat rá semmi, nem forgolódhat be egy párna alá, akármi. Kapcsold be a bébiőrt, rakj be halk zenét, simogasd kicsit meg, hogy megnyugodjon, majd csukd be a szobája ajtaját, hidd el, elalszik. Menj el hosszasan zuhanyozni és utána nyugodtan megihatsz egy kávét is, nem lesz baja tőle, annyi nem megy át az anyatejbe, neked meg külön jót is tesz. Tedd meg kérlek magadért!
És én így tettem. Valóban, a kisfiam elaludt, én meg felfrissültem. És megtanultam, hogy nem vagyok egy rémszülött csak azért, mert kiborulok az anyaság terhe alatt. Más is van így vele olykor, nem csak én.
Megszállottak viadala
Mindannyian küzdünk azzal, hogy jók legyünk. Hogy ne legyünk rosszak. Pedig nincs olyan ember, aki olykor ne ártana a másiknak. Igen, akár a gyerekének is. De nem teszi. Pedig nem egyszer gurul el a gyógyszere. És még így is, olykor anélkül bántunk, hogy akarnánk: túl szigorúan nézünk, felemeljük a hangunkat, az elkövetett hibával szemben aránytalanul erősebben szidjuk le a gyereket. Mert megijedünk, hogy túl magasra mászott fel a fán, ahonnan túl nagyot eshetett volna.
Ha jól belegondolunk, hányszor vezetnénk le a dühünket úgy, hogy akár ártanánk a másiknak, akkor bizony meg is ijednénk. Kevesen lennénk, akinek lenne mersze felvállalni, leírni, kimondani hogyan vezetné le a dühét, torolna meg valamit, fojtaná a másikba a szót, érné el a célját, szabadulna meg valamilyen számára rossz, borzasztó helyzettől. Ha kimondanánk, akkor lehet magunk is megijednénk önmagunktól. Pedig nincs olyan ember, akinek a zsebében ne nyílt volna még ki a bicska, válaszul egy történésre, egy másik ember reakciójára.
Mint minden épelméjű felnőtt én is tisztában vagyok azzal, hogy amit látok a sorozatokban, az nem feltétlenül jó. És azért, mert nézem, még nem merítek belőlük rossz példát, de tény, hogy marha jól le tudom vezetni a bennem felgyülemlett rosszat, mert megteszi helyettem más azt, amit nekem nem lehet.
Ha színész lennék
Komolyan mondom, ha színész lennék, akkor csak a negatív szerepeket választanám, a velejéig romlottakat: hazudnék, ártanék, becsapnék embert és ajtót egyaránt, átvágnám a másikat és a telefonzsinórt is, csalnék, lopnék, támadnék, leönteném vízzel, spagettivel; levessel, betörnék, kirabolnám, elrabolnám, becsapnám, kiabálnék, mit kiabálnék, üvöltenék, csapkodnék, pofoznék, fejbe vernék, megrúgnám, hozzávágnám a tányért, a vázát, a poharat, a kést; leköpném, leönteném, bezárnám, megkötözném, kikötözném, nekimennék, elütném, kilökném ajtón, autóból, repülőgépből, vonatból és helikopterből is, ja és űrhajóból, elgázolnám, eltaposnám, megsebezném, megszúrnám, üldözném, fojtogatnám, megcsonkítanám, kínoznám, egyenesen az életét venném így is, meg úgy is, na meg amúgy is.
Csaló lennék, rabló, fegyveres, álnok, gonosz, csalfa, szándékos, alattomos, gátlástalan, haszontalan, becstelen, fékezhetetlen, megszállott, alávaló, hitvány, cudar, szemét, tisztességtelen, szívtelen, alantas, könyörtelen, galád, elvtelen, egyenesen velejéig romlott. Egy pszichopata. Addig míg a színpadon vagy a kamera előtt állnék, addig mindezt eljátszanám. Kiélném, kijátszanám magamból mindazt, amit nem lehet, vagy amit meg sem tennék, mert nem is lennék képes rá, avagy nekem eszembe sem jutna. Mindazt, amit most elképedve, nagyokat nyelve, elborzadva vagy éppen jót szórakozva, hangosan röhögve nézek, hogy ne már, erre is képes volt a kitalált szereplő?! ( És ki az a nem normális, beteg elméjű, aki mindezt filmre vitte? )
Amit a gyerekek maguk is megtesznek, kijátsszák magukból az érzéseiket. Rendszeresen eljátsszák amit a mesében láttak, olvastak egy könyvben, de még azt is, ami az iskolában történt velük, jó vagy rossz, azt „kijátsszák magukból”. Ilyenkor azt lehet látni, hogy a gyerek magában ugrál, hadonászik, nevet vagy éppen dühöng, rúg vagy csap a levegőbe, jár az agya, mert feldolgozza magában az eseményeket. Azaz jó gyerekké játssza magát. Mert rossznak lenni csak úgy lehet, ha tudunk, merünk, akarunk az lenni.
Fotó: www.IMDb.com
(Hozzászólásod, ellenőrzés után jelenik meg – ugye kérnünk se kell, hogy maradj kedves!? 𓆩♡𓆪 )
