Sorozatokról szívesen írunk itt a Szoknya és Nadrág Magazinban, mert tudjuk, nem könnyű a választás. Elképesztő mennyiségből válogathatunk. Miért ne segítsük az olvasót? Tudjuk, könnyű mellé nyúlni. Mi is belebotlunk olyan szériákba, amiket végül otthagyunk. Hiába ajánlotta más, sokszor pont azok futnak be, amit mindenki más lehúzott.

Ismerős az érzés, amikor elkezdünk egy sorozatot, de az untat, megijeszt, elborzaszt, vagy felkavar? Egyszerűen nem bírjuk továbbnézni? És nem értjük, másnak miért tetszik? Mi is belefutunk ilyenbe. Pedig megszállott sorozatnézők vagyunk. Mi nem hagyjuk magunkat a kritikáknak. Jobban szeretünk szubjektív ajánlásokat olvasni. Az nem akar meggyőzni, viszont sejtést ad arról, hogy mire számíthatunk.

Megszállott sorozatvadászként

Korábban nagyon nehezemre esett, hogy ha nem jött be egy sorozat, akkor azt félbehagyjam. Esélyt akartam adni a készítőknek, bízni akartam, talán mégis megtetszik majd menet közben. Ahhoz viszont, hogy ilyen ne nagyon történjen meg velem, ne kelljen kínlódnom, eleve tutira mentem. Ha már az ajánló nem keltette fel az érdeklődésemet, vagy túl sok rossz kritikát olvastam, akkor el sem kezdtem egy-egy sorozatot. Ennek viszont az lett a hátránya, hogy félreettem olyat is, amiről később kiderült, hogy kár lett volna kihagynom.

Ma már nem vesztegetem az időmet, de bátran belekezdek szinte bármibe. Megszállott sorozatvadászként a téma bármi lehet. Ha viszont az első három-négy epizód mégsem győz meg, akkor jöhet helyette egy másik. És azt is hagyom, hogy később megtaláljon az, ami korábban nem jött be. Mert egy-egy sorozat megítélése szerintem, a saját pillanatnyi hangulatunktól is függ. Mire van éppen szükségünk: Valóságra? Mesére? Lehetetlenre? Lehetségesre? Megoldásra egy problémára? Megnyugtatásra? Borzalomra? Szerintem sorozatot választani pillanatnyi élethelyzetünk, hangulatunk, érdeklődési irányunk szerint érdemes.

Megszállottak viadala

Ez a fordulat, hogy előválogatás nélküli megszállott sorozatvadász lettem, az Villanelle történetének köszönhető. Pedig nem szeretem az öldöklést. Villanelle (Jodie Comer) a fiatal és izgalmas lány élete nagyon lenyűgözött. Talán azért, mert pont egy fura életszakaszomban voltam pont, amikor Sárga Nóra ajánlására nézni kezdtem.

Villanelle látványosan és meghökkentően végzi a munkáját, rengeteget utazik, szebbnél szebb európai nagyvárosban fordul meg. Ráadásul fantasztikusan menő ruhákban, sminkekben és hajkölteményekben. Anya állapotomban – gyakran farmerben, pólóban és tornacipőben rohangálva, ez igazán jólesett nekem. Inspirált.

Igaz is, nem írtam mi Villanelle munkája: embereket öl. Villanelle bérgyilkos. A három évados sorozatból ugyan az első tetszett nekem igazán, de végignéztem Villanelle és az őt követő brit titkosszolgálatos Eve (Sandra Oh) megszállottságát. Elárulom, van köztük némi leszbikus románc is. Imádtam ezt a sorozatot! Megszállottan! Ez is a sorozat címe: Megszállottak viadala.

Sandra Oh színésznőt ebben a sorozatban kedveltem meg. A Grace Klinikában irritált. Készülök is, hogy újrakezdjem nézni az orvosok történetét, bár a 17 évad megrémiszt. Nem is tudom, talán a negyediknél hagytam abba. Ez volt az első sorozat, amit abbahagytam.

Újabban szeretem a rövid sorozatokat. Vagy az újakat, amik (még) csak egy évadosak, hogy ne kelljen egy témába leragadnom, ne szippantson el az olvasástól. Megszállottként keresem a rövid sorozatokat.

Anya csak egy van?

Az Anya csak egy van? sorozat még új, nagyon új, így (még csak) egy évados. Ez azért jött be nekem azonnal, mert már a bevezető képkockáival egy teljesen abszurd helyzetbe csöppenhettem. Olyanba, amiről tudom, lehet valóság alapja, előfordul az ilyen: szülés után összecserélnek két újszülöttet.

Mexikói a sorozat, ám a Netflix saját gyártásában készült, így pont annyi latin szenvedéllyel találkoztam, amit még elviseltem. Már csak azért is, mert pont ez a szenvedély az, ami megoldást ad az elcserélt gyerekek problémájára. Na meg a humor. Minden epizódban volt több olyan jelenet, ahol könnyesre nevettem magam. Mondom, már az első percben, amikor a tanuló ápolónő összecseréli a babákat.

Az elcserélt babák anyukái két különböző korcsoportból, társadalmi rétegből, és homlokegyenest más szülési és nevelési tervvel érkeznek, és kénytelenek egyszerre, egy szobában, csupán egy függönnyel elválasztva szülni. Nem kérdés, hogy rögtön megutálják egymást. Négy hónap múlva, amikor kiderül a csere, mégis valamilyen megoldást kell találniuk,amikor mindketten úgy érzik, nem bírnak lemondani egyik kislányról sem. Sem a vér szerinti babáról, sem arról, akit négy hónapig magukénak tudtak.

Egyikük Marianna (Paulina Goto) a diáklány, aki egyelőre a saját életéért sem tud felelősséget vállalni, bár nagyon igyekszik. Ő szoptatja és babusgatja a kislányának hitt gyerekét. Egyedül él, mert Pablo az apa még a terhesség során elhagyta. Marianna, miután Pablo elhagyta összejön egy lánnyal Elenával. Igen, ebben is van leszbikus románc. Hiába, most mindenféle szerelem téma a moziban is.

Másikuk Ana (Ludwika Paleta) a munkamániás negyvenes, aki az utolsó pillanatig dolgozik, annak ellenére, hogy a férjének Juan Carlosnak ígéretet tett arra, a harmadik gyerekük mellett félreteszi egy évre a munkát. Ane nem szoptat, tápszerrel táplálja a lányának vélt kislányt, és arra is külön szabályt hoz, mikor lehet a kisbabát ölbe venni. Ébredés után húsz perccel. És mindenben szolgák állnak a segítségére.

Megszállottak, anyák mindketten, de másként. Erről szól a sorozat. Illetve az anyaságról, arról, hogy anyává nem feltétlenül a vér szava tesz bennünket. És minden másról: gyereknevelésről, családi kapcsolatokról, szerelemről, barátságról, az önismerethez szükséges fejlődésről. Komolytalanul-komolyan, szenvedélyesen. Amúgy mexikói módon.

A Bridgerton család

A Bridgerton család most az egyik legnépszerűbb friss sorozat. Meglehet az olvasó is látta, vagy hallott róla, már több mint nyolcvanmillió nézőt ültetett le a Netflix elé. Nem véletlenül. A kosztümös filmek most újra reneszánszukat élik. Talán nem is a történelem az, ami konkrétan foglalkoztatja a nézőt, sokkal inkább a kosztüm sugallta izgalom az, ami vonzó a számára, hiszen sokszor nem is egy-egy korszak hű ábrázolása a cél, a történelem csak keretet képez a cselekménynek.

A Bridgerton család kitalált története a Jane Austen korabeli Angliában játszódik, de hűtlen a történelemhez. Ez a hűtlenség az, ami a pikantériáját adja szerintem a sorozatnak, míg másokat pont ez irritál. A merev, sznob, kirekesztő, előítéletes Anglia nemességét a sorozatban színes bőrű színészek tarkítják.

A család történetének a középpontjában az éppen eladósorban lévő lány Daphne (Phoebe Dynevor) áll. A báli szezon beköszöntével izgalommal teli várakozásba csöppenünk: vajon melyik lány kelti fel el a királynő figyelmét, ki lesz az új üdvöske, aki a királynő kegyeltjeként bizton sok kérőre számíthat?

Természetesen Daphne lesz ez a lány, aki viszont nem mindenáron kívánkozik férjhez menni. Válogat a kérők közül. Mondjuk úgy: az igazira vár. Az időhúzásban lesz Daphne cinkostársa a hirtelen felbukkanó ismeretlen ismerős, Daphne bátyjának jó barátja Simon Basset herceg (Regé-Jean Page) aki egyáltalán nem akar megnősülni, és belemegy a játékba: eljátsszák a vonzalmukat egymás iránt, hogy a felesleges érdeklődőket elijesszék maguk körül.

Van szerelem, szenvedély, és ami engem személy szerint külön érdekelt a sorozatban: az nem más, mint egy ismeretlen szerző személyének a felbukkanása, és az ő írói stílusa. (Nem tagadhatom, megszállott újságíró vagyok.) Adott egy álnév: Lady Whistledown, aki visszatérően friss és pontos belső információkkal szolgál az arisztokrácia belső köreiből. És persze minden gubanc e köré a pletykaáradat köré épül.

Könnyed, látványos és szórakoztató sorozat. És igen, szexualitásból ebben a szériában sincs hiány.

A Foci mindenkié 

Az egyévados sorozat a foci kezdeti történelmébe, a sport elterjedésébe vezet be, és témától függetlenül nem csak Nadrágot vonzhat. Engem ebben a foci is érdekelt. Bár be kell vallanom, először persze a ruhákra figyeltem fel. Ez is egy kosztümös sorozat. 1878-ban játszódik.

A százötven évnyi mínusz már megkívánja a kosztümös jelzőt, akkor a nők még hosszú ruhában jártak, és a férfiak inkább inget viseltek, nem pólót. A foci pedig az úriemberek sportja volt. Egymás között játszottak, már torna klubokban.

Ám a munkásembereknek is felkeltette az izgalmát a bőr, és egyre több csapat verbuválódott. A darweni-i focicsapat szövőmunkásokból állt. A gyár (malom) tulajdonosa istápolta a csapatot, olyannyira hogy illegálisan felkért, mai szakkifejezéssel élve leigazolt két tehetséges munkást: Fergus Sutert (Kevin Guthrie) és James Love-ot (James Harkness). Lényegében ők voltak így az első profi játékosok a világtörténelemben.

Fergus és James új színt, az úriemberek számára ismeretlen taktikázást vittek a játékba. Passzolgatásukkal, cseleikkel jobbá vált a munkáscsapat játéka. Pedig ők az arisztokrata csapattal szemben, fáradtan mentek fel a pályára játszani. A textilszövő munkások heti hat napot dolgoztak, gyakran alig futott betevőre és folyamatosan csökkentették a fizetésüket, ahogy a gyapot terjedni kezdett a világon. A bevételeikről, a munkarendjükről pedig pont azok az urak döntöttek, akikkel szemben hétvégén fociztak. De mégis megszállottan élvezték a versenyt.

Ez a megszállottság az, ami rabul ejti a nézőt. Drukkol Fergusnak és Jamesnek, hogy nyerjenek. Fizikailag és erkölcsileg. Hogy a foci ne csak az úriemberek sportja lehessen. Én is izgultam értük. Miközben drukkoltam az Old Ethonians csillagának, Arthur Kinnairdlordnak (Edward Holcroft) is. Mert a bankár férfi, az úriemberek csapatának vezetője, az ötszörös kupagyőztese felismerte, hogy a foci végül is mindenkié.

És megszállott sorozatbarátoké. Ez egy olyan széria, amit együtt nézhet Szoknya és Nadrág közösen. A hangsúly azon van, hogy olyat nézzenek, ami pillanatnyilag betalál mindkettőjüknek. A kritika nem minden, hallgassunk magunkra!


Kép: Netflix