Még sehol nem volt a Covid, amikor az oroszok sorozatot készítettek egy titokzatos vírusról. Amelynek tünetei a köhögés, elfehéredő szemek, majd néhány napon belül biztos halál. Nem annyira biztató történet. A Vongozero – Menekülés a tóhoz mégsem erről a vírusról szól. Sokkal inkább az emberekről. Néhány emberről, akik ebben a helyzetben összekapaszkodnak, és menekülnek. És arról a helyzetről, amelyet mi nem tudunk alakítani. Egyszerűen csak megtörténik. Egyet tehetünk: küzdünk. Mint ezen orosz sorozat szereplői.
Az, ami most a világban történik igencsak izgalmas, bárhogyan is vizsgáljuk az elmúlt bő félév történéseit. A Covid átírt mindent, amit lehetett. Tényleg képes erre egy vírus? Vagy mi, emberek vagyunk felelősek a helyzetért? És ha igen, pontosan miért is?
Ezekre a kérdésekre ugyan nem ad egyértelmű választ az orosz Vongozero – Menekülés a tóhoz című Netflix-sorozat. És tulajdonképpen nem is a Covidról szól. Sőt, sokkal hamarabb elkészült, mielőtt megismerhettük világszerte a koronás vírust. Mégis rendkívül érdekes és tanulságos.
Még ha olykor félelmetes is. Mert valahol felemelő látni, hogy a menekülés mit hoz ki belőlünk. Emberi. Ilyenek – is – vagyunk mi.
Menekülés a tóhoz
Szóval még a Covid előtt járunk, Moszkvában. Olyan hirtelen kerülünk a történések sűrűjébe, mintha egy turmixgép jól összerázott volna bennünket. Az első percekben kiderül, hogy megjelent egy új, titokzatos betegség, amely köhögéssel kezdődik, majd a szemek elfehérednek, a páciens megvakul, aztán meghal. Mindez pár nap alatt megtörténik. Félelmetes, rémisztő. De van remény. Reménynek mindig kell lennie. Ez pedig a menekülés. Valahova. Menekülés a tóhoz.
Annyit sem tudunk mondani, hogy hűha, mert máris ezt a menekülést látjuk. De még csak véletlenül sem a fejetlenséget, vagy a pánikot. A Menekülés a tóhoz kizárólag az emberekre koncentrál. Egészen pontosan néhány emberre, akiket az élet, a sors egymás mellé sodort még jóval a vírushelyzet előtt. Mégsem összeszokott csapat ők. Sőt!
Szergej ugyan új párjával – a jómódú pszichológussal, Ányával és annak fiával, az Asperger-szindrómája miatt érzelmeit kimutatni képtelen, de minden apróságot megjegyző Mishaval – él egy csupa-ablak házban Moszkvától néhány kilométerre, de a hírek hallatán fejvesztve rohan Moszkvába, hogy magához vegye elhagyott feleségét Irat, és közös kisfiúkat Antont is.
A csapathoz csatlakozik Szergej harminc éve nem látott apja, Boris, aki éppen akkor jelenik meg fiánál. És a kiállhatatlan szomszédok. A tipikus elhízott, gazdag és öntelt ötvenes Ljonya, és párja, a szemtelenül fiatal, várandós ex sztriptíztáncosnő Marina, és Ljonya tinédzser lánya, az alkoholproblémákkal küzdő Polina. Nem mindennapi kompánia, az biztos. És ők együtt elindulnak a tóhoz.
Hogyan küzdenek az oroszok?
Ahhoz a tóhoz, ahol Szergej gyerekkorában gyakran járt a szüleivel. Ahol Boris egy megfeneklett hajóroncs köré épített házat. Ez a mentsváruk. Ettől a helytől remélik a megnyugvást, a biztonságot. Minden ellenük van. Miközben mindez megtörténik, tél van. Igazi orosz tél. És ők északra menekülnek, a tóhoz. Hóban, fagyban. De mégis: mennek.
Honnan merítik az erőt a küzdelemhez? Ki tudja. Mi a képernyőn embereket látunk, akik mind valamilyenek, de nem tökéletesek. Menekülés közben előjönnek a sérelmek. Megcsalás, a másik kihasználása. Aztán a következő jelenetben éles váltás. Minden megoldódik valahogyan. A helyzetekkel együtt látványosan változnak, alakulnak a karakterek. És a lényeg, hogy a csapat együtt legyen. Merítsünk erőt belőlük!
Még a cserben hagyást is felül tudja írni az, akitől nem várnánk, mert olyat tesz, amivel megmenti a társát, így a csapatot is. És közben ott van a vírusnál is erősebb és félelmetesebb veszedelem: olyan emberek csoportja, akik ezt a helyzetet sajátságosan értelmezik. Fosztogatnak, ölnek, bántanak.
Önkéntelenül is eszünkbe juthat a Covid. Vírus van itt is, aminek még neve sincs. Semmit nem tudunk róla a tüneteken kívül. De nem is hiányzik. Nem azon van a hangsúly, hanem az emberi természeten, amely vészhelyzetben teljesen más. Talán éppen akkor mutatja az igazi arcát?
Küzdelem a végsőkig
A menekülők csoportjának összetétele lehetőséget ad a drámára. Arra a bizonyos szenvedősre, de a felemelőre is. Itt mindenki problémás. Itt mindig történik valami. Valami véres, valami váratlan, valami ijesztő. Aztán valami olyan lélekemelő apró momentum, ami miatt tovább tudnak lépni a karakterek valamerre. Gyerekszületés, szerelem, fájdalom, halál, házasság. Meglepő szereplőkkel, meglepő sorrendben. Ahogyan az élet is mindig tartogat meglepetéseket. Jót és rosszat egyaránt.
Hol jön egy másik ember valahonnan. Az erdőből, vagy csak az útra pottyan, de éppen ő hiányzott. Tényleg, mintha egy turmixgépben rázták volna össze az egész történetet, olyan váratlan és fordulatos. De ez így hiteles, még ha sokszor fáj is, amit látunk, vagy nem értjük.
De mégis: emberi az egész. Hiába a fájdalom és a meneküléssel együtt járó kínszenvedés. Repül az olló valamerre, hogy aztán az ellenség valamelyik érzékeny testrészébe álljon. Fröccsen a vér, törik a csont.
Ez mégsem öncélú pusztítás, egyszerűen a meneküléssel együtt járó küzdelemhez tartozik. És ez a küzdelem az, amelyet rendkívül jól láttat a Menekülés a tóhoz. Mert az élet nem mindig kínálja tálcán a jót. Jó, ha tudunk miért és kiért küzdeni.
Ha másért nem, saját magunkért. Amíg élünk, küzdünk. Máshogy nem érdemes.
Fotó: Netflix
