Olvasási idő: 3 perc

Ne szólj be egy anyának, inkább segíts! – Nehéz megfékezni egy dacos kétévest

A gyerekes anyákat célba vevő megmondókat biztosan mindenki ismeri. Kéretlen tanácsaikkal leginkább a forgalmas helyeken bukkannak fel. Pedig fordíthatnák inkább az energiájukat arra, hogy segítsenek.

A kisgyerekes szülőknek biztosan ismerős az alábbi állítás: a gyerekneveléshez mindenki ért. Főleg azok, akiknek az adott családhoz semmi közük, nem rokonok, és még csak véletlenül sem barátok. Bár még a családhoz kötődés sem adhat alapot a kéretlen tanácsoknak. Merthogy ez a probléma. Ha valaki a másik fél kérése nélkül beleszól abba, ami nem az ő dolga. Miért tudják ezt az emberek olyan nehezen megállni?

Nehéz megfékezni egy dacos kétévest

Háromgyerekes anyaként a végtelenségig tudnám sorolni a kéretlen helyzeteket. Bár arra vonatkozó statisztikát nem találtam, hogy a beszólogatók között milyen arányban vannak azok, akiknek a gyerekeinek a száma nulla, a személyes tapasztalatom alapján megelőlegezem, hogy ez az arány legalább hetven százalék fölötti. A többiek között pedig gyaníthatóan azokat találjuk, akik azzal kezdik a kéretlen tanácsként megfogalmazott mondandójukat, hogy ők X számú gyereket felneveltek tíz, húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt, de ehhez hasonló soha, de soha nem fordult elő.

Az ő csemetéjük soha nem sikított, fetrengett, vert le ezt azt a kezével (lábával?), nem nyúlt hozzá semmihez, amihez nem kellett volna. Vagyis mindig minden napjuk idilli állapotok között telt el.

Vagy: már olyan régen történt minden, hogy a gyereknevelés egyes részleteire (valamiért) nem emlékszik az illető. Mit közvetít ez afelé az anya felé, aki kapja a kéretlen monológot? Leginkább azt, hogy ő valamit nem jól csinál. Szomorú ezt így leírni, de ez a valóság. Lehetne máshogy is.

Mondjuk így. Kezdjük az elején. Talán mindenki el tud képzelni egy dacos, épphogy kettőt betöltött szőkeséget. A határozott fajtából. Akinek mindenről megvan a véleménye, és ezt nem átallja a környezete tudtára adni. Például nem ül babakocsiba egy forgalmas áruházban, ahol csak úgy hömpölyög a tömeg. Hogyisne, hiszen úgy nem tudna mindent megvizsgálni közvetlen közelről. Ha az őt kísérő felnőtt személy – egyszerűbben fogalmazva: az édesanyja – mégis megpróbálja biztonsági okokból a babakocsiba kényszeríteni, nemtetszésének hangot adva sikít, vergődik, megfeszíti magát. Mindezt azért, hogy meghiúsítsa a biztonsági öv becsatolását. Anya egy idő után feladja, és hagyja gyermekét érvényesülni.

Ne szólj be egy anyának, inkább segíts!

Mivel a helyszín adott, egyértelmű, hogy a kétéves célja minél több mindent felfedezni. Anyának elég egy pillanatra elfordulni, mert leejtett valamit. Vagy mivel a szélvész porontya után lohol egy dugig pakolt babakocsival és a bevásárlás járulékos velejáróival (vagyis millió plusz még egy szatyor), könnyen elsodorja a vele szemben szabályosan közlekedő vásárlókat.

Ilyenkor illik legalább elnézést kérni, közben szemmel tartani a gyereket is. De az élet túl egyszerű lenne, ha csak minden úgy történne, mint amúgy általában. Néha (nem mindig) ilyenkor a vásárlók közül előlép egy önjelölt megmondó ember, aki persze jobban, tudja, hogyan kellene. Egy hasonló helyzetben, amelyet az előbbiekben leírtam, két hölgy tréfálkozva azt találta mondani a kétéves édesanyjának (vagyis nekem), hogy akár el is rabolhatták volna a kislányomat (aki tőlem húsz méterre mohó tekintettel válogatta a plüssöket). Mit lehet erre mondani? Hasonló kedélyes stílusban próbáltam lezárni a beszélgetést.

Felhívtam a figyelmüket arra, hogy jobb, ha nem tesznek ilyesmit, mert a törvény még mindig bünteti a gyerekrablást.

Talán nem erre a válaszra számítottak, mert folytatták az oktatónak vélt tevékenységüket, amelyben továbbra is arra céloztak, hogy ők bizony magukkal vihették volna a kislányomat abban a harminc másodpercben.

Nem barátságban váltunk el. Elgondolkodtam az eset után. Miért így akar segíteni bárki is? Egyáltalán: segítség, ha legorombítunk mások előtt egy felnőtt nőt, anyát, amiért valamiért levette a szemét a gyermekéről? Nem hinném. Sajnos abban a helyzetben én nem tudtam a megmondóknak segíteni. Pedig szívesen elmondtam volna nekik, ha máskor egyedül, szülő nélkül látnak egy kisgyereket, guggoljanak le mellé, és kedvesen tartsák szóval, amíg oda érkezik az anyukája. De ne szólj be egy anyának, inkább segíts!

Fotó: Unsplash

Müllner Helga

Müllner Helga

Újságíró és szociálpedagógus vagyok. Dolgoztam napilapnál, s most jelenleg a Szoknya és Nadrág Magazin olvasóinak írok.

Újságíróként az inspirál leginkább, ami körülöttem van. Az élet valódisága érdekel. Szeretek megfigyelni, beszélgetni, jelen lenni, kérdezni. Szeretek játszani. Érdekelnek az emberek. Szeretek róluk írni.

Szólj hozzá!

Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!

Oszd meg a cikket!

Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.

Ha tetszik a magazin:

Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

 

Olvasd el ezt is

Jóllét, ami továbbgondolkodtat

Válogatott írások testi-lelki egyensúlyról, önismeretről és az emberi létről.

Ebben a válogatásban olyan cikkeket szemlézünk, amelyek túlmutatnak a felszínes jóllét-tanácsokon. Gondolatébresztő írások test és lélek kapcsolatáról, életmódváltásról, belső munkáról – hogy a mindennapi jól-létből valódi jóllét lehessen.
Az élet sokszínű, ahogyan mi magunk is azok vagyunk.

Témáinkat az életből merítjük, írásainkkal az élet valódiságát mutatjuk meg.

Tőlünk neked.

Iratkozz fel a hírlevelünkre

Lépj be az Olvasói Sarokba különleges tartalmakért!
© 2017-2025 Szoknya és Nadrág Magazin – Minden jog fenntartva.