Nem jól állunk mi magyarok önbizalommal, szülőként állandó feszengésben és bizonytalanságban élünk, mert úgy véljük, a gyerek akkor érvényesül, ha nem lóg ki a sorból, mindenhol és mindenkinek megfelel. Nem bízunk sem magunkban, sem a gyerekben, aki így pláne nem érzi jól magát a bőrében.
Amikor általános iskolásként négyesre sikerült a matekdolgozatom, vagy a földrajzfeleletem, gyakran számíthattam odahaza arra a kérdésre: Ha négyesre sikerült, miért nem lett ötös, hiszen csak egy kicsivel kellett volna többet tanulnod?! Gyakran elhangzott az a vészjóslat, miszerint ha nem tanulok rendesen, akkor nem viszem majd sokra az életben. Bár tisztában voltam vele, hogy a lehető legmélyebb szeretet és jóindulat áll mind e mögött, engem mégis gyakran elkeserített, csorbította a tanulásba és a jövőbe vetett lelkesedésemet, hitemet.
Azóta eltelt vagy harminc év, mondhatnék hasonlót a kisfiamnak, ha nem figyelmezetném folyton magamat arra, hogy pont az ilyen megjegyzésekkel nyesegetném le az önbizalmát. Amit építeni kellene, de mivel az élete nagyobb részében nem velem, hanem másokkal van, sok áll a pedagógusokon, és az osztálytársakon is. Azon, hogy a gyerekek hogyan viselkednek egymással. Amit viszont a gyerekek külön-külön otthonról visznek magukkal az iskolába.
Mert, ha otthon azt a példát látja egy gyerek, hogy különösebb indok nélkül kötözködhetünk, akkor a tanteremben ugyanezt fogja leképezni. Tehát, ha van olyan osztálytársa a kisfiamnak, aki otthon rendszeresen hallja anyától és/vagy apától, hogy gond nélkül lehet bántani a másikat, “az lesz a normális” hogy hangosak vagyunk, kifogásolunk, kritizálunk, szavakkal bántunk. És a gyerek is ezt teszi bent az osztálytársaival, beleértve az én kisfiamat is, vagy az ön gyermekét. Amin a magyar oktatási módszer vajmi keveset tompít.
Mintha csak ügyetlen gyerekek lennének
Mert sajnos hazánkban a pedagógia nem arról szól, hogy mit tesz jól egy gyerek, miben jó a kölyök, mihez van tehetsége, és abban mennyit fejlődött önmagához – és nem máshoz, főleg nem egy központilag beállított és elvárt sémához – képest, hanem arról, hogy mi mindenben van hiánya a gyereknek, mi az amit – még- mindig nem tud, miben ügyetlenebb, rosszabb, bénább másokhoz képest.
És persze az éremnek két oldala van, az a gyerek sem szerencsésebb, aki otthonról rossz példát hoz, mert őt azért szidják le az iskolában, mert nem jól viselkedik. A kisfiam, – aki az elszenvedője a gáncsoskodó gyerek magatartásának – viszont azért kap letolást, mert szociálisan túlérzékeny, és mert hagyja magát bántani?! Igen, jól látszik, ez egy igazi ördögi kör.
A szülő az első önbizalmi tölcsér
A csapból is ez folyik, hogy a szülőtől kapott minta a ludas mindenben, ami elég elkeserítően hangzik. De nincs mit tenni, tudomásul kell venni szülőként, hogy igen nekünk jó példával kell előállnunk, mert tőlünk tanul elsősorban a gyerek. Önbizalmat is.
A szülők többsége, otthonról hozott mintát követve, bele sem gondol abba, hogy amikor visszatérően kiemeli a gyermeke gyenge teljesítményét, rosszalja a kevésbé jó tulajdonságait, akkor tulajdonképpen kötözködik. Mi több, ha ez mindennapos és ráadásul trágár, akkor bántalmazza a gyermekét. Nem tettekkel, hanem szavakkal. Ami olykor jobban vág, mint egy pofon. A De meghíztál!, a Megint lemaradtál!, Ne legyél már csigalassú! Nem igaz, hogy megint rosszul írtad! Hogy néz ki a füzeted? Sosem figyelsz! – és társai töltelékmondatok mind-mind elszívják a gyerek önbizalmát.
– A magyar szülők, újra és újra alulértékelik a gyermekeiket, sokszor észre sem veszik mennyiféleképpen. Ennek fő vonala a szófogadás kérdése. Autoriter módra, ész nélkül, kérdés nélkül mindenért rászólnak a gyerekre, csak azért, mert a szülő úgy gondolja, ő a felnőtt és mindent jobban tud. Maguk alá rendelik a gyereket – vetít rá az alapvető problémára Győri Ildikó pszichológus – a gyermek másodlagos állampolgárrá válik a saját otthonában, családjában, ebből a helyzetből nem tud a gyerek önbizalmat nyerni.
Norvégiában nem a gyerek ügyetlen
Arról, hogy ez mennyire így van, olvasónk a három gyermekes Zsuzsi számol be, aki évek óta él a hideg Norvégiában: – Két gyerekkel indultunk el öt éve, a harmadik már itt született. A két nagy állandóan feszengett valamiért, még most is kamaszként sokszor karót nyeltek tudnak lenni. A kicsi sosem érzi feszélyeztetve magát, ő már abba a lazaságba született bele, ami itt a norvégokra jellemző. Én is sokkal nyugodtabb vagyok szülőként, mert sem tőlem, sem a gyerekektől senki nem vár el olyan túlszabályozott magatartás formát, mint otthon. Itt Norvégiában a gyerek nincs alárendelt viszonyban, a családokban, az óvodákban és iskolákban is partnerként kezelik őket a felnőttek, mégis mindenki udvarias, kedves és tisztelik egymást az emberek.
Nagyon fontos lenne, hogy egyrészt ne szóljunk rá mindenért egy gyerekre, hanem lehetőleg csak azért, ami valóban kardinális, mert például veszélyes. Továbbá az sem mindegy, hogyan tesszük azt, emeli ki a pszichológus: – Ha a kevésbé és az igazán fontos dolgokért is hasonló hangmagasságon kiabálunk rá a gyerekre, akkor egy idő után nem tesz már különbséget a figyelmeztetések fajsúlyosságai között.
Nem a gyerek ügyetlen
Amit még lényegesnek tart Győri Ildikó, hogy lehetőleg életkornak megfelelő feladatot adjunk a gyereknek, ami messze nem jelenti azt, hogy ne neveljük önállóságra. Ha eltaláljuk a jó arányt, pont azzal táplálhatjuk benne az önbizalmat.
Nem a gyerek ügyetlen, a szülő türelmetlen. Vagyis nem rászólunk rá a háromévesre, hogy miért nem figyel, és ütközik valakinek az utcán, hanem fogjuk a kicsi kezét és vezetjük, hiszen ő még nem képes a gyalogosokra is figyelni. Nem kiabálunk a gyerekkel azért, mert a Balaton parton homokos lett a szép ruhája, és nem vigyázott rá játék közben, hanem olyan ruhát adunk rá, aminek nem baj, ha koszos lesz, hiszen a gyereknek az a dolga a vízparton, hogy homokvárat építsen. Nem a hatévest kérjük meg, hogy fogja meg a kezét a kétévesnek az erdei kiránduláson, míg átemeljük a patak felett a babakocsit, (hanem egy másik felnőttet) mert a hatéves nem képes még rá. Ha mégis ezt tesszük és a kishúg belecsúszik a vízbe, nem kiabálunk rá a hatévesre, hogy miért nem vigyázott rá, mert nem az ő feladata.
– A kistestvérekre nem az alig nagyobbaknak kell vigyázniuk, hiszen még ők is gyerekek. A gyerekről gondoskodni a mi feladatunk, nem a nagyobb gyermeké – mondja a pszichológus.
Bizalommal az önbizalomért
A fejlődéshez idő kell, nem szabad erről megfeledkezünk. Amikor ugranánk, hogy a gyermekünk kezéből kivegyük a vonalzót, mert nem egyenesen húzná vele a vonalat, gondoljunk csak arra, hogy a gyermekünk voltaképpen egyedül tanult meg hátról hasra fordulni és vissza, majd kúszni és mászni, majd járni is. Sőt, beszélni is!
– A siker élményét az egészen kicsi dolgokban is átélheti a gyerek, ha elég türelmesek vagyunk és adunk számára időt. Ha nem gyúrjuk utána a gyurmát, mert túl kockásra sikeredett a hóember feje. Nem színezünk utána a kifestőben, mert ő nem teljesen töltötte ki az alakot. Nem kötözzük át a sálat rajta azzal, hogy jaj ne fázzon meg, hanem hagyjuk, hogy érezze a hideget és megigazítsa magán. Ha engedjük olyan dolgokat is kipróbálni, megtanulni, elsajátítani, amihez úgy véljük nem lenne tehetsége, vagy – legtöbbször – tévesen úgy gondoljuk még nem lenne elég ügyes benne. Hagyjuk, hogy ő maga döntsön. Ha bízunk benne és teret engedünk számára, pont attól kezd el szárnyalni, és nyílik meg, lesz önbizalommal teli. Hiszen, a számára legfontosabb emberek, a szülei, nem kételkednek benne. Bízzunk a gyermekünkben, ez a legfontosabb – javasolja befejezésül Győri Ildikó.
Fotó: Starlet Photography
