Kész agyfrász. Agybaj. Tudjuk, hogy nem kéne rágódni, tépelődni, morfondírozni, de sehogy se megy. Mindenhová velünk jönnek a gondolataink. Míg a cipőt húzzuk, a köröket futjuk, kenyeret vajazunk, zöldre várunk, aludni sem hagy és még van pofája a klotyóra is velünk jönni.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik hideg fejjel képesek dönteni. Vagy látszólag kevésbé zuhannak össze mindenféle teher alatt. Nekem minden az arcomra van írva, így, ha nem ízlik az ebéd, nem tudom eljátszani, hogy finom volt.

Szeretem figyelni az embereket. Sőt megvan az a perverzióm is, hogy tanulmányozom őket, hogyan viselik el a fájdalmat. Én magamról úgy érzem, hogy nagyon rosszul tűröm a terhelést, miközben a környezetemtől folyton az ellenkezőjét kapom. Érdekes, mert úgy érzem olykor, hogy menten megőrülök a bennem feszítő gondolatoktól, amik folyamatosan be-, és visszagyűrűznek a gondolataimba. Mintha sosem lennék képes valamit elfogadni, feldolgozni, megérteni, félretenni. Elengedni. Volt idő, amikor sírógörcsöt kaptam már csupán attól, hogy valaki száján megjelent az e-betű….ne, ne mondd ki! – könyörögtem! Ki mondta: – Engedd el!

Mert nem akartam elengedni, mert nem voltam kész rá. Nekem újra át kellett rágnom magamat azon, hogy a másik miért mondta azt, amit mondott, vajon mire gondolhatott valójában, vagy akármi miért történt úgy, ahogy?

Tényleg csodálattal töltött el, ha valakiről tudtam, hogy annak ellenére, hogy beteg lett, meghalt valakije, megcsalta a párja, nem kapta meg az áhított előléptetést, betörtek az otthonába, hónapok óta nincsen munkája vagy hasonló más tragédia érte, még sem látszódott rajta a kínlódás. Miközben nekem már attól szétment az agyam, ha csak belegondoltam a veszteségébe, a fájdalmába. Szociálisan érzékeny vagy idióta lennék?

Mindig és mindenhol jár az agyam. Képes vagyok egy hanglejtésen, egy poénnak szánt nevetésen, egy elkapkodott válaszüzeneten, egy fel nem tett kérdésen, egy ügyetlen mozdulaton is akár hosszan elfilózni. Éppen úgy elemezni önmagam, mint a másik fél reakcióját. És ezzel tudom, nem vagyok egyedül. Sokan vannak hasonlóan.

Ami nem csoda, mert miután állandóan önmagunkkal vagyunk, folyamatos a kísértés a gondolkodásra. Pörög az agyunk, a szerepeink sokasága lefoglalja a gondolatainkat a kérdések, válaszok, okok, indokok, kétségek, bizonyosságok, félreértelmezések. Álmatlan éjszakák, elfelejtett tennivalók, rosszkedv, olykor egy ördögi kör, ami, ha kétségbeesik az ember még mélyre is ránthatja. Hogyan lehetne ezeket leállítani? Egyáltalán le kellene?

Erről kérdeztem barátnőmet Koch-Zuberecz Dóri Life coach-t, aki már nem először segítette olvasóinkat itt a Szoknya és Nadrág Magazinban.

– Dóri, szerinted el kell engedni a gondolatainkat?

– Az emberek első reakciója a legtöbbször az, amikor a legjobb barátnőjük vagy haverjuk, a párjuk, a munkatársuk, az ismerősük egy „azon agyalok már egy ideje…” kezdetű monológját hallgatják, hogy: – Engedd el! Felesleges ezen pörögnöd! Jaj, ugyan már, én is agyaltam ilyeneken, de semmi értelme! – Természetesen ezzel nem segítünk. Mert ha mi is voltunk már hasonló helyzetben, – és ha valamit, akkor azt tutira nem hiszem el, hogy még nem járt volna valaki ilyen cipőben – akkor tudjuk, hogy nem ezt akarjuk ilyenkor hallani. Ha egyáltalán akarunk megoldási javaslatot. Mert nem minden esetben ez a célunk. Inkább csak jó, ha kimondhatjuk hangosan azokat a gondolatokat, amik már napok, hetek, hónapok, legrosszabb esetben évek óta keringenek a fejünkben, és csak mi halljuk.

– Miben segít, ha újra és újra kimondjuk?

– Sokszor már pusztán az is sokat segít, ha hangosan kimondjuk, kimondhatjuk. Ehhez elengedhetetlen, hogy tudjuk, ki az, akinek bátran megfogalmazhatjuk hangosan ezeket a gondolatainkat, kihez fordulhatunk bizalommal és kitől várhatunk támogatást. Azért segít, mert miközben hangosan elmondjuk másnak, aki még ha nem is reagál érdemben rá, már az is elindíthatja bennünk a megoldást, hogy hangosan kimondjuk mi a problémánk. Elég a hallgatóságunktól, ha csak egy ühümmel megerősít, vagy kikerekedett szemmel szörnyülködik. De azért is rész-vagy teljes megoldás lehet, ha elmondjuk a „kattogásunkat”, mert minél több véleményt hallunk, nézőpontot ismerünk meg, annál közelebb kerülhetünk a pillanathoz, amikor eltűnik a fejünkből az a bizonyos beszorult gondolat.

– És ha így sem hagy nyugodni a gondolat? 

– Sokszor viszont a tisztázás, a nyílt kommunikáció oldja meg az ilyen fejben pörgős helyzeteket. Ha egy hanglejtés, szemvillanás, mosolynak tűnő mimika, vagy egy mondat elbizonytalanít, vagy rossz érzéseket kelt bennem, és nem enged a szorításából, akkor bizony a legkézenfekvőbb attól megkérdezni a miértet, akitől ezt kaptuk. Lehet csak félreértettük, vagy nem is nekünk szánta, esetleg a saját fejében indított el egy folyamatot a téma, amiről velünk beszélt és arra reagált. Ki tudja? Hát ő. Szóval, ne féljünk beleállni és rákérdezni nála. Persze nem számon kérően, hanem asszertívan, és felkészülve arra, hogy fennáll annak a lehetősége is, hogy nem félreértésről van szó, hanem ténylegesen egy negatív kritikát kapunk, amit felfoghatunk úgy is, hogy „na tessék, most ezen agyalhatok”, vagy megvizsgálom a validálását és felhasználom az önismeretemhez.

– Ehhez milyen kérdéseket tegyünk fel magunknak?

– Nézzük meg, hogy mennyi a mi saját felelősségünk ebben a helyzetben. Tekintsünk rá más nézőpontból is, lehet csak „áldozatai” voltunk valakinek, aki a saját problémáját vetítette ki ránk. Nem kell rögtön magunkban keresni a hibakódot.  Ha pedig tisztázzuk, nyíltan rákérdezünk és kiderül, hogy bizony mi generáltuk ezt a számunkra nemtetsző dolgot, akkor pedig ne hagyjuk, hogy a gyermeki sértettség uralkodjon el rajtunk, mert csak egy újabb „ezen agyalok egy hete” folyamatot indukálunk vele. Sokkal inkább a vélemény, kritika beépítésére hasznosítsuk. Mert sokszor előrébb vihet bennünket egy-egy negatív visszajelzés is. Próbáljuk meg kideríteni, miért bánt minket annyira az a bizonyos mondat, nézés, üzenet. Mit indított be bennünk. Melyik az a terület, ahol dolgom van magammal?

– A nők jobban pörögnek, mint a férfiak?

– Szokták mondani, hogy a nők agya olyan, mint egy böngésző, amiben 268 különböző oldal van megnyitva egyszerre és több száz program fut mellette egyidőben. Valljuk be, némi túlzással, de ez így igaz.  Ilyen esetben pedig elképzelhetetlen, hogy időnként ne fagyjon le egy oldal vagy program. Ekkor a legcélszerűbb frissíteni vagy újraindítani a „rendszert”. Ez pedig a beakadt gondolatoknál sincs másként. A hangos megfogalmazás, tisztázás, realizálás mellett vannak még technikák, amelyek a gondolataink elcsendesítését segíthetik. Ilyen lehet a meditáció, a relaxálás vagy az úgynevezett Mindfulness technikák, amiket, ha minél többször gyakorlunk, annál automatikusabban fognak működni és segíteni nekünk amikor beindul a „fejben pörgés”.
Egyébiránt a férfiak is agyalnak csak sokkal rövidebb ideig, mint a nők. Hamarabb beleunnak. Tapasztalatom szerint, ők nem keresnek minden grimasz, mozdulat, befejezetlen mondat hallatán mögöttes tartalmat. Valamint, ami talán még nagy különbség lehet a nők és férfiak között, az, hogy a férfiak nagyon „megválogatják”, hogy kinek a beszólásán, pofavágásán kattogjanak. Nem jellemző, hogy a pasik egy hisztivel végződő gyerekekkel telt közös bevásárlás végén, a pénztáros rosszalló tekintete miatt, álmatlanul forgolódjanak éjszakánként.

Dóri szerint, ha szeretnénk tisztázni magunkban a gondolatainkat, teremtsük meg az ideális körülményeket a gondolkodáshoz, mert bár apróságnak tűnik, de éhesen, szomjasan, – nőknél a menstruációt megelőző napokban – kialvatlanul, egy nagy meeting, vizsga vagy kihívás előtt, nem biztos, hogy a legalkalmasabb állapotban vagyunk, hogy kiűzzünk a fejünkből egy jó ideje ott motoszkáló, már-már önbántalmazó gondolatot.

Ha sikerül tisztázni magunkban a dolgokat, és kellő önismerettel rendelkezünk, az önbecsülésünk a helyén van, akkor higgyük el, egyre kevesebb külső hatás ragad be a fejükbe nyugtalanító gondolatként.

Addig is jó agyalást kívánunk!

Szakértőnk, Koch-Zuberecz Dóra itt érhető el: www.zubilife.hu