Már nem emlékszem, mi volt a büntetés utána. Valószínűleg semmi, mert abszolút ártatlanok voltunk. Mi az unokák, a rokonkölkök és a szomszéd gyerekek egyaránt. Nekünk engedve volt az önfeledt gyermekkor. Viszont pontosan fel tudom idézni azt a sort, amit százszor le kellett írnunk mindannyiunknak: „Nem dobáljuk a párnát a hintaszékben”. Igazából nem a dobálással volt problémája a nagymamának, hanem azzal, hogy a nagy párnacsatában olyan hévvel ugráltunk a kerti bútoron, félő volt, még leszakad alattunk, felborulunk vele és megsérülünk.
Ezek a fegyelmező írások, még ma is gondosan sorakoznak a nagymama hagyatékai között a csipke alatt a sifonérban. Emlékül.
Elnézem a gyermekemet, amikor játszik a többivel és gyakran érzem úgy, hogy egyrészt jóval nagyobb szabadsággal nyaralhatnak, mint mi, hiszen azt sem kell leírniuk ötvenszer, hogy a csendes pihenőben nem kiabálunk, és tényleg a legszigorúbb szülőt sem hallom úgy nevelni a gyerekét, ahogy azt anno velünk tették féltő gonddal a szüleink, nagyszüleink. Több sor dolog miatt nem szólunk úgy rájuk, ahogy ránk szóltak annak idején. Ugyanakkor pont azért, mert túl óvatos, túl féltő szülők lettünk, hiszen mocskos a világ, nem is lehetnek annyira szabadak a gyerekek, mint mi voltunk, mert nem merjük elengedni őket.
Minduntalan programot szervezünk nekik, kitaláljuk helyettük, hogy mit játszanak, van mindenre A, B és C tervünk. A mai nagyszülők, igazodva a szülőkhöz gyakran hasonlóak, túlszervezik a nyaralást, mert most így kell ezt csinálni, ez a biztonságosabb, ahelyett, hogy hagynák szabadon az unokákat csak úgy létezni.
Csapatban, vagy éppen magányában a gyereket engedni és hagyni, hogy felfedezze a szabad levegőt, a kertet, a közeli kiserdőt, a társasházak közé szorult játszóteret, vagy a családi házas övezetben legalább addig míg hallótávolságon belül marad, mert nem csatangolnak el, ahogy mi sem tettük.
Csak meg kell tanítani, ahogy nekünk is tették a mi szüleink: Nem állunk szóba idegennel, legfőképpen nem megyünk el velük. Nem megyünk túl a megbeszélt terület határán. Bármi problémánk van, szólunk a szülőnek.
Nálunk ez, a lakóparkban kisiskolás kortól működik. Sőt a nagyokkal az óvodás is már kiengedhető. A szomszéd szülőkkel hallgatólagos a megállapodás, nem szervezünk nekik, helyettük játékot. Az idei húsvéti tojáskeresést a rossz idő elmosta, a vízipisztoly csata meg nem számított szervezetnek, hiszen nem mi szülők találtuk ki, hanem ők maguk.
Így a gyermekeink ugróiskolát rajzolnak fel, bogarakat gyűjtenek, kavicsokat válogatnak, a szomszédok után kémkednek, rúgják a bőrt és bújócskáznak. A lakópark védettségében.
A legklasszabb nyarak ugyanis nem a sokadik állatkert, hajókirándulás, mozi, kalandpark és egy sor más, csilivili méregdrága programtól lesz az, ahogy nem is attól, hogy mi felnőttek szórakoztatjuk őket, hanem attól, hogy hagyjuk őket önfeledten, a saját fantáziájukra bízva, társas kapcsolatban játszani, lehetőleg minél többet kint a szabad levegőn, a természet közelében.
Fotó: A szerző sajátja a vízi csata alkalmával
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
