Örökbefogadás: A születésed előtt a mennyországban volt egy kis gubanc

Az örökbe adás-örökbefogadás kényes, mondhatni tabu téma ma is. Mert olyan végső lehetőségként tekintünk rá, ami mellett szívesebben mennénk el. Megnyugtatóbb gondolat, ha nincs dolgunk vele. Tulajdonképpen nem is kellene hogy legyen. Mert mindenkinek a magánügye, hogyan nevelték fel, vagy hogyan lesz szülő. Amiért mégis közügy, arra egy örökbefogadó édesanya szeretné felhívni a figyelmet, mégpedig az örökbefogadott gyerekek védelmében. Osvalt Orsolyával beszélgettünk négy hónappal azután, hogy megszületett a vörös hajú kisfia.

Az örökbefogadás különleges. A vörös haj különleges. Mindösszesen az emberiség két százaléka büszkélkedhet az eredeti hajszínnel. Azzal a külső tényezővel, ami egy életre meghatároz egy embert. Pedig csak külsőség. Mégis óriási jelentőséggel bír akkor, amikor az örökbefogadott újszülött azzal a génmutációval születik, amire egy örökbefogadó nő vágyik. Merthogy a vörös szín megjelenése eltérésnek számít.

Ugyanakkor ez az eltérés az, aminek egyezősége nem csak a szemet, hanem a szívet is azonnal rabul ejti. Osvalt Orsolya mindenre számított a kisfia születésénél, de arra nem, hogy Krisztián olyan vörös hajjal látja meg a napvilágot, amilyenre ő maga mindig is vágyott. Orsolya eredeti hajszíne a szőke, amit olyan vörösre festenek, hogy mindenki azt hiszi róla, az a természetes színe.

Amikor megláttam a közösségi oldalon a fotójukat, csak arra tudtam gondolni, milyen gyönyörűek együtt. Miután hozzáolvastam azt, ahogyan a kép mellett Orsolya nyíltan szól a kisfia örökbefogadásról, úgy éreztem, ez csak is így lehetett, nem másként.

Orsolyával Facebook-messenger videóhívással beszélgettünk arról, hogy a kisfia érkezése előtt volt egy kis bonyodalom a mennyországban. Míg megtudom a történetüket, addig a négy hónapos Krisztiánra egy segítő vigyáz.

Bonyodalom volt a mennyországban

Orsolya mondhatni már az első perctől nyílt. Mindenkivel, a kisfiával szemben is. Olykor elmeséli neki: “Volt egy kis bonyodalom odafent a mennyországban, mielőtt megszülettél„ – merthogy babanyelvre, gyereknyelvre valahogy le kell tudni fordítani azt, hogy Orsolya és Ádám az édesszülei Krisztiánnak, de nem a biológiai.

A nyíltságra Orsolya szerint azért van szükség, mert mindenkinek fontosak a gyökerei, és tudja, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a kisfia kíváncsi lesz, és akár külső hatásra megkérdőjelezheti a kapcsolódásukat, annak ellenére, hogy a törvény szerint ők a szülei Krisztiánnak. Hiszen egy gyerek magától nem tesz fel olyan kérdést, hogy Anya, nem te vagy az igazi anyukám?

– Újszülött esetén az első negyvenkét napban ideiglenes, majd azt követően véglegesedik az örökbefogadás – kezdi Orsolya – és megváltoznak a gyermek adatai. A kisfiam születési anyakönyvi kivonatában ‒ a kérésünkre, merthogy ez is lehetséges ‒ az én nevem szerepel, mint édesanya.

Vagyis ez azt jelenti, hogy az örökbe adónak negyven két napja van meggondolni magát.

A Gólyahír Egyesületnél, akiknek támogatásával Orsolya és Ádám örökbe fogadták Krisztiánt, a biológiai anyát életadónak hívják. – Nehéz kimondani életadó, én inkább a szülőanya kifejezést használom. Számomra fontos volt, hogy megismerjem Krisztián gyökereit, hogy később válaszolni tudjak Krisztiánnak. A szülőanyával háromszor találkoztam. Az ismerkedés alkalmával, a szülésen, majd a gyámhatóságnál, amikor véglegesítettük az örökbe adást-örökbefogadást – összegzi.

Ne elítélendően tekintsünk a szülőanyára

Miután Orsolya kiírta a közösségi oldalára a kisfia születését-örökbefogadását, a rengeteg gratuláció mellett kérdéseket is kapott. A két leggyakoribbról számol be: az egyik kérdés az volt, hogyan mondhat le egy anya a gyermekéről, hogyan képes erre egy nő? A másik, hogy a későbbiekben akarnak-e Orsolyáék majd saját gyermeket is Krisztián mellé?

Ezekből a kérdésekből, és mindabból, amit az 5 és fél éves várakozás alatt tapasztalt Orsolya örökbefogadás témában, arra a következtetésre jutott, hogy az örökbefogadás nemcsak tabu a téma, hanem az emberek zöme rengeteg téves információval rendelkezik.

– A társadalom nem tud mit kezdeni az örökbefogadás témájával, főleg akkor nehéz az embereknek befogadniuk, ha nyíltan vállalják, mint mi. Mert a társadalomban mindössze két elfogadott út van a terhességgel, a gyerekkel kapcsolatban: a megtartás vagy az abortálás. Az abortálás pedig minden szélsősége ellenére az emberek fejében sokkal elfogadottabb út, mint az örökbe adás – veti fel a problémát.

Ami Orsolya és Ádám számára nagyon sokat jelent, hogy mellettük teljesen mértékben ott áll a család, a barátok. Senkin nem érzik, hogy fenntartásaik lennének, hogy Krisztiánt kívülről jött gyerekként kezelnék, náluk azonnal megtörtént a befogadás.

Amikor Orsolya elmeséli, hallott olyan esetekről amikor az örökbefogadó szülőt arról faggatták, az nem lett volna jobb a gyereknek, ha abortálják, mintsem odaadják – akkor, mielőtt még teljesen elsápadtam volna, Orsolya gyorsan hozzáteszi: – Nekem kész válaszom van erre, ha valaki ezt megkérdezné tőlem.

Hogy mi ez a válasz, inkább nem tudakozódom, mert nagyon remélem, senki nem vetemedik arra, hogy erre Orsolyának válaszolnia kelljen. Szerinte ez a kérdés nyilvánvalóan abból fakadhat, hogy a kérdező elítéli azokat a nőket, akik örökbe adják a gyerekeiket.

És ekkor elhangzik az a mondat, ami Orsolya szerint segíthetne a kérdést a helyén kezelni: – A mi szülőanyánk azért érdemel nem csak tőlünk, hanem Krisztiántól is majd elismerést – hiszen élete legnagyobb ajándékát, az életet tőle kapta –, mert tisztában volt azzal, hogy nem tudja megtartani, felnevelni a gyermeket, de képtelen elvettetni is. Így az abortusz helyett úgy döntött, hogy 9 hónapig a testét-lelkét adja, és felvállalja a társadalmi előítéletet az örökbe adás miatt, azért, hogy a gyereknek életet adhasson. Ez elismerést érdemel.

Együtt a szülőszobában

Krisztián már négy hónapos. Egyre sűrűbb a vörös haja. Orsolyáék szomszédja sírva állapítja meg, hogy a kisfiú egyre jobban hasonlít az édesanyjára: Orsolyára. Amiben az édesanya szerint semmi különös nincs, egy házasságban a felek is idővel hasonlítanak egymásra, hiszen mi emberek utánozzuk egymást. A tükörmozgással pedig hasonlóan nevetünk, és mélyülnek a ráncaink. A gyerekek meg ugye a szüleiket figyelik, és őket másolva tanulnak, fejlődnek.

– Az első hónap nagyon nehéz volt. A szülés előtt pár nappal magam alá fordult a bokám, rosszul léptem a járdán, miután hazavihettük a kórházból Krisztiánt, nekem minden pelenkázásnál potyogtak a könnyeim, hiszen még hetekig kellett volna, felpolcolt lábbal feküdnöm – meséli.

Arról is kérdezem, mit érzett a kórházban Krisztián születése alatt: Fájdalmat – sietve és mosolyogva hozzáteszi – nagyon fájt a bokám. Amikor menni kellett a kórházba szorosan befásliztam a lábamat és bakancsot húztam, ami egyfajta sínként tartotta. A portás amikor meglátta, hogy bicegek, rögtön mutatott a sürgősségi irányába, de mi a szülészetre mentünk.

– A szülőanya megengedte, hogy én legyek az a plusz egy fő, aki mellette lehet a szülésnél. Akit addig mindösszesen egyszer látott az életében, nem pedig olyan embert kért maga mellé, akit régóta ismer. Igyekeztem könnyíteni a dolgán, segítségére lenni. Úgy voltam vele, mindegy, hogy megkapom a gyereket vagy sem, én segítek neki. Nyolc órán át vajúdott. Majd egyszer csak fénysebességgel megszületett Krisztián. Miután levágták a köldökzsinórról belilult, bekékült a gyerek, Úristen nem vesz levegőt! – gondoltam, aztán felsírt olyan hangon, hogy megnyugodtam: Ez az, tüdő van! Felemelő és megható volt ott lennem, nagyon sokat számított nekem, hogy ott lehettem Krisztián születésénél.

Orsolya kiemeli hozzá: ‒ Hála az égnek a kórház jól kezelte az örökbefogadás kérdését, nem bántak rosszabbul a szülőanyával, csak azért mert nem tartotta meg a gyereket.

Ez, az egyébként sem mindennapinak mondható együttműködés az örökbe adó és örökbefogadó között még egy momentumban megjelenik: a névválasztásban. Míg az első keresztnevet (Krisztián) Orsolya és Ádám választotta, addig a második keresztnevet (Dominik) a szülőanya elképzelése szerint anyakönyvezették.

Édesanyának lenni

A szülőanyának egyetlen egy kérése volt: a szülést követő három kórházi napon ő gondozhassa a gyermeket. – Miért ne, ha meg akarja tartani, nem azon a három napon múlik míg anyuka lehet. Úgy éreztem, megadhatom ezt neki, hiszen én egy életre itt leszek Krisztiánnak – emlékezik vissza.

A kórházban a szülés után egyébként a szülőanya hasára tették a gyermeket, majd az azt követő időben, míg őt ellátták már Orsolyával volt a kicsi. Két védőnő volt velük, akik meghatódva kérték el Orsolya telefonját, hogy megörökíthessék, Krisztián kizárólag abba az irányba fordítja a fejét, amerre Orsolya volt. Aminek jelentőségét nem lehet azzal sem elvenni, hogy az újszülöttek még nem láttak. A kapocs már ott volt közöttük, édesanya és fia közt.

Az örökbefogadás után Orsolya beszámol arról is hogy, az első hat hétben nem érezte azt a fajta kötődést, amit most. Inkább azon volt, hogy túléljék azt az időszakot, és életben tartsa a gyereket. Amikor erről mesél, jelzi, ez is egy tabu téma, hogy milyen nehéz a kezdeti, gyermekágyi időszak: – Erről sem beszélünk. Pedig ez mindenkinek nehéz. Függetlenül attól, hogy ki szülte a gyereket. Nagyon sok anyától hallom, hogy volt egy elképzelés a fejében, hogy milyen lesz a babával, és ahhoz képest teljesen más lett. Voltaképpen nekik is a nulláról kellett megismerniük a gyereküket, mint nekem.

Jelenleg azért is érzi Orsolya már könnyebbnek és teljesebbnek az anyaságot, mert már kap visszajelzéseket. Hatodik héten érkezett el a fordulópont, amikor észrevette, hogy Krisztián látni kezdett, majd a 7-8. héten el kezdte őt követni a tekintetével.

És itt Orsolya mond még egy nagyon fontosat: – Még csak 4 hónap telt el, de ha most bárki azt mondaná, én most egy vér szerinti gyereket szülhetnék, viszont adjam vissza Krisztiánt, akkor köszönném szépen, de mondanám, én megtartom őt. Krisztián marad.

Orsolya hangsúlyozza, Krisztián a saját gyermekük. Örökbe fogadták, törvényileg is a sajátjuk. Az örökbe adás nem egy veszteség, nem egy rosszabb opció, mint az abortálás. Az örökbefogadott gyermek nem egy eszköz arra, hogy majd jöhet utána, vagy mellé egy saját gyermek. Az örökbefogadásnak számtalan oka lehet. A legtöbbször az, hogy ezen az úton lehet kizárólag, nem vér szerinti saját gyermeke egy párnak.

Örökbefogadás a családban

– Nyilván lesznek drámáink, minden örökbe fogadott gyereknél ott van. Ennek az indítványát mindig kívülről kapják, hiszen, ami a családon belül van, az egy gyereknek a természetes állapot. Azt, hogy ő egyszer megkérdőjelezi, hogy nem mi vagyunk az igazi szülei, nem én vagyok az édesanyja, az azért lesz, mert olyan kérdést tesznek fel neki, vagy olyan kijelentésekkel bántják meg, minthogy „téged eldobtak, te nem kellettél”

Ezekre mind fel vagy már készülve? – kérdezem Orsolyát, aki erre így válaszol: – Erre nem lehet felkészülni. Viszont van egy mondat egy filmből, ami nagyon jól megfogalmazza erről a gondolataimat. Nem emlékszem miről szól, és a címe sem ugrik be: „Nem tudok ott lenni mellette amikor elesik, de ott tudok lenni vele akkor, amikor feláll, hogy megöleljem és megvigasztaljam.” Igyekszem megadni neki azokat a biztos alapokat, hogy az önbizalma a helyén legyen, és még ha majd fáj is neki, ki tudjon jönni belőle.

Befejezésül még egyszer elmondja, jó lenne, ha végre eljutna a társadalom addig a pontig, hogy már nem ítélnénk el az örökbe adó nőket: – Az ítélkezés mindig egy kényelmes fotelből érkezik. Ahol bizton egzisztencia van, van mit enni, van fedél a fej felett. Onnan, ahonnan nem ismerhetjük annak a körülményeit, aki az örökbe adásról dönt. Ha csupán a mi történetünket nézzük, mi lehetőséget kaptunk arra, hogy legyen így egy kisfiúnk, ami a szülőanya nélkül nem ment volna, hiszen ő adta Krisztián életét. Az örökbe adás szent dolog – ezt a gyámhatósági ügyintéző mondta így, az igencsak a könnyeivel küszködő szülőanyának, amikor aláírtuk a papírokat. Mi elismerjük, hogy nélküle, mi nem lennénk szülők.

Fotó: Kriston Petra