Az Outlander angol kifejezés azt jelenti külföldi. Fordíthatjuk idegennek is. Idegen bárhol lehetünk, még a saját hazánkban is. Még csak el se kell költöznünk hozzá egyik településről a másikra, nemhogy országot vagy kontinenst váltanunk. És mi van azokkal, akik nem földrajzilag, hanem az időben utaznak? Az Outlander – Az Idegen című sorozatban mindkettő előfordul, többszörösen is. Nézőként pedig felvetődik bennünk, mi a könnyebb út saját magunk számára, akár a mindennapokban: beilleszkedni vagy idegennek maradni? Öt évad érhető el a Netflixen, és már készül a következő.
A Szoknya és Nadrág Magazinban gyakran találkozhat az olvasó könyv-, film-, sorozat-, koncert- vagy színházajánlóval. Olyanokkal, amik a tartalmon túl, inkább szubjektíven mutatnak be olyan érzelmeket, gondolatokat, ami bennünk vetődtek fel, és talán azért lehet érdekes az olvasónak, mert az más, mint a sajátja. Legalábbis mi bízunk abban, hogy így van – hogy talán érdekes, még akkor is, ha számára idegen a mi meglátásunk.
Az Outlander – Az Idegen című történelmi, drámai televíziós sorozattal talán már az olvasó is találkozott. Könnyen előfordulhat, hiszen az első rész premierje hazánkban 2020-ban volt, az eddig ötévados sorozatnak. A hatodik évad a pandémia miatt jövőre várat magára.
A Netflix rövid összegzése a filmről nagyon egyszerűen vázolja a sorozat történetét: A Diana Gabaldon népszerű romantikus fantasy regénysorozatából készült rendkívüli mese az összekeveredő időben egymásra találó szerelmespár drámája.
Ám nyilván ennél jóval többről van szó, hiszen csak az időutazás és a szerelem még sem tarthatja öt évadon keresztül a néző lankadatlan figyelmét a képernyő előtt. Legalábbis az én figyelmem egy pillanatra sem lanyhult, sőt a történetnek annyira sok mondandója volt a számomra, hogy időbe telt mire tisztáztam magamban, miért is tetszik nekem annyira.
A váza, mint a maradás indoka
Az Outlander – Az idegen című sorozatban Claire Beauchamp Fraser (Caitriona Balfe főszepelésével) az, aki utazik az időben. Bár nem ő az egyetlen, aki használja a kövek mitikus erejét az utazásra.
A sorozat kezdetén 1945-öt írunk, a II. Világháború vége után vagyunk hat hónappal. Kedd van, amikor először találkozunk Claire-rel, aki a kirakat előtt állva, arra gondol, sosem volt még egyetlen vázája sem. Azért nem, mert sosem élt sehol sem olyan hosszú ideig, ami egy ilyen egyszerű tárgy meglétét indokolta volna. És ő most semmi másra nem vágyik igazán, mint hogy legyen egy saját vázája.
Teljesen hétköznapi tárgy, de tényleg nem az elsők között szerepel, amit a költöztető dobozokból elővennénk, vagy rögvest beszereznénk, ha nincs. Legyen az az új otthon akár csak egy utcára, egy másik településnyire, egy másik országnyira vagy akár egy másik kontinensnyire a régi otthonunktól. Arról már nem szólva, hogy egy időutazásra feltehetőleg nem csomagolnánk vázát.
Na, nem mintha ott a kirakat előtt állva Claire időt utazni készült volna. Claire a háború alatt hadiápolónőként dolgozott, férje, Frank (Tobias Menzies) hírszerző volt, a háború hosszú évei alatt, alig látták egymást, most éppen Invers környékén nyaralnak.
Ahol elkirándulnak a környék egyik különlegességéhez az ősi, misztikus állókövekhez, ahol a helyiek egy druida szertartást folytatnak. Másnap Claire a rituálé helyszínére visszamegy egy gyógynövényt megkeresni, ahol furcsa hangokat hall kiszűrődni az egyik kőből. Amikor kíváncsian megérinti a sziklát, mintegy 202 évet utazik vissza az időben.
A következő pillanatban már 1743-at írunk és Claire a földön fekszik a háborús Skóciában. Ahol a végzete összehozza a Skót-felföld lázadóival, és a férfival, akivel egymásba szeretnek. Hogy Claire újra férjhez menjen. Egészen pontosan férjhez adják. A szerelem csak később érkezik meg Claire és Jamie Fraser (Sam Heughan) számára.
Ennél többet nem árulnék el, legfeljebb még annyit, hogy 1743-ban a skót felföldön nem igazán volt szüksége Claire-nek egy vázára.
Utazni az időben önmagában is izgalmas lenne
Valamikor a nyár végén fejeztem be a sorozat nézését. Lassan követtem, ráérősen. Hosszú hónapokon át jelentette számomra a kikapcsolódást. Merthogy az Outlander – Az Idegent nem akartam „ledarálni„ nem is lehetett. Annál inkább sem, mert nem szinkronizált, beszélnek benne angolul, skótul, skót gael nyelven és franciául.
Amitől rögvest idegennek érezhetjük magunkat, ha egyáltalán nem, vagy csak jószerivel értjük meg mindazt, amit mondanak. Vagyis, ha nem akarunk mi is idegennek lenni, és érteni akarjuk a történteket, akkor olvasni kell a szöveget. Mi ez, ha nem egy utazás? Még nem az időben.
Az időutazás mint filmtéma engem nem feltétlenül hoz lázba. Az Outlander – Az Idegen sorozat alatt jöttem rá, azért nem, mert az időutazós mozikban gyakran csak egy-egy feladat megoldására mennek a szereplők a múltba, ahonnan inkább igyekeznek hamar visszajutni a saját idejükbe, ‒ amiben, szerintem nincsen semmi pláne.
Nem feltétlenül utaznak a szereplők az időn túl, még földrajzi távolságokban is. Nem töltenek el hosszú éveket a másik időszámításban, ahonnan tényleg nem tudnak csak úgy, különösebb gond nélkül visszautazni. Vagy talán már nem is akarnak. Nem úgy, mint az Outlander – Az Idegenben.
Mi kellhet az időutazáshoz?
Az időutazást egyébként magam is kipróbálnám, belebújnék jó pár szerepbe, elutaznék nem is egy korba, és koron belül is más és más helyére a világnak.
Egészen addig a pontig mondanám bátran azt, hogy nosza rajta induljunk, míg úgymond nem kezdeném el azon törni a fejemet, hogy majd valahogy el is kellene tudnom adni magamat az idegen helyen. Hogyan indulhatnék úgy el, hogy nem tudom szinte biztosra meggyőzni magamat arról: valószínűleg jól is boldogulnék!?
Mert pusztán elég lenne az a tudás, tapasztalat, nyelvismeret, a saját személyiségem és fizikumom, egészségem, vagyis mindaz amivel most rendelkezem ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni az új helyen, ahová mennék. Hiszen az időben még sem úgy utazgathatnék, mintha a budapesti Astoria-ról elvillamosoznék az egy megállóra fekvő Deák térre.
El kell ismernem, én inkább csak akkor indulnék el egy időutazásra, ha kellőképpen biztosítva érezném magamat abban, hogy a másik, számomra idegen korban nem tűnnék ki a sorból, nem keltenék feltűnést, nem tűnnék idegennek. Legalábbis nem elsőre. Mert beilleszkedni idegenként bárhová is megyünk, egyáltalán nem könnyű.
Claire története felvetette bennem, vajon, mit kezdenék magammal kétszáz évvel ezelőtt? Amikor egy nőnek nem csak, hogy alig volt joga bármihez is, viszont ezzel szemben annál több kötelességnek kellett eleget tennie. Az apja, majd a férje és a családja felé. És még csak nem is állt a kényelmére és egészségére mosógép, öblítős vécé, de még antibiotikum sem. Mert az egyébként skót Alexender Flemingre, és az ő penicillinére 1928-ig kellett várnia az emberiségnek.
Beilleszkedni vagy idegennek maradni?
De mi is kellhet igazán ahhoz, hogy egy új helyen sikeresen meg tudjuk vetni a lábunkat? Mi az, amit feltétlenül magunkkal kellene vinnünk? Mi az, amire elengedhetetlenül szükségünk lehet az új helyen, mondhatni égetőbben, mint a korábbi lakhelyünkön valaha lett volna?
És az a valami, az új helyen vajon milyen benyomást keltene? Mert mi van akkor, ha a magunkkal vitt dolgok, tárgyak, tudás, tapasztalat az új helyen legalább annyira idegenek, mint magunk? Esetleg fabatkát sem érnek vagy netán veszélyesek azok birtoklása ránk nézve? Már egy egyszerű aspirinnel is boszorkány látszatát kelthetném.
Persze az első kérdés az, amikor utazunk, letelepülni szándékozunk valahol, hogy mi a célunk: beilleszkedni szeretnénk vagy idegennek maradni? Készen vagyunk sok mindent megváltoztatni a saját gondolkodásunkban és cselekedetünkben, hogy beilleszkedjünk? Vagy nem lennénk rá képesek, és jobban szeretnénk megtartani a saját identitásunkat a lehető legmagasabb mértékben, annyira, hogy az sem baj, ha így idegennek maradunk?
Egy ilyen kérdésre, szerintem az tud inkább válaszolni, aki már valóban áthelyezte legalább egyszer nem csak egy másik utcába, hanem sokkal inkább más településre, más országba, vagy más kontinensre az életét azzal a szándékkal, hogy azontúl már az új helyen lakik.
Vagyis el kellett döntenie mi az, amit magával visz önmagából, az önmaga identitásából, abból a kultúrából, társadalmi körből, miliőből oda, ahol a továbbiakban sok minden, vagy szinte minden másként volt, mint otthon? Ott, ahol feltehetőleg sokáig outlander, vagyis idegen maradna?
Sassenach, az örök idegen
Én ezt átéltem már, nem is egyszer. Költöztem más kerületbe, majd más országba, majd vissza a szülőhazámba, de ott más megyébe és már városba, mint ahová születtem és ahol felcseperedtem, és később megint egy másik városba költöztem. Bárhová is mentem, mindig a beilleszkedés mellett döntöttem, mégis mindig egy picit (vagy nagyon) idegen maradtam. Talán azért, mert hasonlóan Claire-hez, én is sokszor nyughatatlan vagyok. Mindig van bennem egy újabb késztetés arra, hogy ott, arra éljünk, ahol nekem és a családomnak a legjobb sora lehet.
A sorozat nekem tulajdonképpen erről szól, arról, milyen idegennek lenni újra és újra, milyen idegenként újra és újra megtalálni az otthonunkat és benne önmagunkat. Rájöttem, nekem ezért tetszik leginkább ez a sorozat.
Amihez persze mind hozzátesznek még a lenyűgöző tájak, a korhű berendezések és technikai megoldások, a kosztümök és a felelevenített történelmi események. Na meg a romantika. Amiket elsősorban Claire szemén át látunk, ismerünk és élünk meg.
Claire az, akivel megéljük milyen idegennek lenni. Claire, akit James csak úgy nevez, becéz: Sassenach. Ami annyit tesz: idegen személy, kívülálló; amit főként az angolokra használnak a skótok. Vagyis a sorozat címe végig kifejezi a nő idegenségét még akkor is, ha Jamie, az egyetlen, aki ezt a szót olyan kedvesen tudja használni, annyira kedvesen, hogy Claire nem érzi magát idegennek ott, ahol körülötte mindenki más az. Mert neki mindenki más outlander, vagyis idegen.
