Kultikus sorozat volt a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején a Szex és New York. Akkoriban újdonságnak számított, hogy négy szingli nőről forgassanak filmet. Hogy az ő életük legyen a középpontban. Vicces, szókimondó, vagány végeredmény született. Most a történetet Párizsba költöztették. Na, nem egy az egyben. Picit változtattak rajta. Hogy felszínesebb lett, mint neves elődje? Nem ez a lényeg. Az Emily Párizsban után, jobb, ha mélyen magunkba nézünk. Ilyenek vagyunk? Tényleg ilyennek kell lennünk?
Párizs az új New York. Legalábbis minden valószínűség szerint Darren Star, a Szex és New York és az Emily Párizsiban sorozatok alkotója így tervezte. Egyébként valóban szuper húzás egy ismert és népszerű alkotást tizenhat év után (ha nem számoljuk hozzá a sorozatból készített két mozifilmet) kissé leporolni, és más szereplőkkel, más városban, nagyjából ugyanúgy elkészíteni. Modernizálni. Ha úgy tetszik. Már ha attól a plusztól modernebb lett.
Az Emily Párizsban-ból kimaradt valami. Mégpedig a szív és a lélek. Amiért a New York-i csajokat lehetett szeretni, az Emilyben (Lily Collins) nincsen meg. És ami pluszban belekerült, az nem éppen követendő.
Párizs az új New York?
Pedig a készítők igyekeztek. A helyszín csodálatos. Párizs mint egy makett adja a hátteret Emilynek, aki nagyjából úgy próbálja belakni a várost, ahogyan Carrie tette New Yorkkal. Vagyis túl sokat nem látunk a városból. Emily ugyanis marketingesként dolgozik (ugyan mi más lenne a foglalkozása, mint menő marketinges?), sok időt tölt a munkahelyén, különféle kávézókban, éttermekben. Még az operába is eljut.
Természetesen már az első részben feltűnik az Eifffel-torony (szelfizés kapcsán, amely művelet az egyik központi momentuma ennek a sorozatnak), de azét szerencsére nem tolják az arcunkba Párizs jelképét. Láthatjuk Párizs kedvesebb, hívogatóbb arcát. Legalább. Ha már a történet és a megvalósítás is inkább az elmegy kategóriába sorolható.
Ott van a park, ahova rendszeresen visszatér Emily a már Párizsban megismert barátnővel, Mindyvel. Vagy az ötödik részben a Place Dalida-ba torkolló, s Párizs legcsinosabb utcájaként emlegetett közterület („az út, amely a végéhez visz”).
De bájos az a ház, és a sokat látott lépcsőház is, amelyben Emily Párizsban él. Mégis hiányzik valami. Valami mögöttes tartalom. Mert amit látunk, néha elkeserítő. Nem igazán mondhatjuk, hogy Párizs az új New York.
Emily Párizsban
Szóval a történet. Az Emily Párizsban úgy robog, mint egy gyorsvonat. Jó persze, egy tíz részes, részenként nagyjából huszonöt perces játékidőtől mit is várhatunk. Fenn kell tartani az érdeklődést arra a kevesebb, mint fél órára.
És egyébként is, mostanában sorozatnézőként hozzá kellett szoknunk, hogy egyes sorozatokban úgy halad a történet, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Vagy éppen ellenkezőleg: nem mond semmit, és feleslegesen nyújtják a sztorit, amelynek lényege belefért volna egy kilencven perces tévéfilmbe.
Tehát megismerjük Emilyt, aki Chicagoban él a pasijával, és már az első rész első perceiben megkapja álmai munkáját: Párizsban dolgozhat egy évig, marketingesként. Pedig még nem is beszéli a nyelvet. Vagyis rögtön azzal indít a sorozat, hogy Emilynek mindent lehet. Ő mindent elér, még a kisujját sem kell mozdítania. Ez az attitűd átlengi a teljes sorozatot. Hol van már Carrie és a lányok fájdalma, nehézségei? A hétköznapi élet maga.
Az már senkit nem érdekel. Emilyt azért sem tudjuk igazán sajnálni, mert nem fogadják tárt karokkal Párizsban. (Na, vajon miért, ha még franciául sem beszél?) Azért sem, mert elromlik a vízvezeték az ódon házban, ezért nem tud a bérelt lakásában néhány napig zuhanyozni. Azért sem, mert a sorozat első öt percében hirtelen szingli lesz a Párizsba költözés miatt.
Még azért sem, mert az első francia pasi, akivel összefut, s aki mellesleg az alatta található lakásban él, szívdöglesztő, magas, és még szakács is, de nem omlik egyből a karjába. Ugyan barátnője van, aki könnyen feledhető, gyorsan lecserélhető. És persze mindenkinek feltűnhet azonnal, hogy a készítők neki szánták Mr. Big karakterét a New York-i szériából.
Ne akarjunk mindenáron népszerűek lenni
Emilyt nem lehet sajnálni. És nem is kell. De valójában követni sem. Emily Párizsban marketingesként úgy ugrál a feladatok között, hogy az nem embernek való. Az egyik részben még egy változókorban lévő nőknek kínált kúpot futtat fel. Aztán vissza akar szerezni egy régi ügyfelet. Miközben napok sem teltek el.
De ő menti meg az egyre inkább a divat világából kiöregedő divatházat. És persze minden megmozdulása, minden gondolata egy újabb fotó, egy újabb poszt. Semmi sallang: néhány frappáns szó, és mehet útjára a bejegyzés. És záporoznak a lájkok. Már ügyfeleket, vagy új munkát is így szerez a cégnek. Ez a fajta munkatempó ne legyen elvárás. Emily ilyen szempontból sem követendő példa.
Ez a sorozat el akarja hitetni velünk, hogy menő, amit Emily művel. Ugyanis Emily megtestesíti, amit manapság a fiatalok menőnek tartanak: legyél jelen a közösségi felületeken, legyél népszerű, posztolj mindenről, bármilyen jelentéktelen is. És legyen minél követőd. Más nem számít Emilynek.
És ez az elkeserítő. Hiába nem hiszi el magáról, hogy ő influencer, valójában inkább az, mint marketinges. Ráadásul könnyen szerezte meg ezt a pozíciót. Túl könnyen. Emily tehát olyan fiatal nő, aki felhasználja gyorsan jött népszerűségét, amelyet a közösségi oldalán szerzett. Párizsi életéről tervezett posztolni. Egy kis croissant a kedvenc kávézóban, egy pezsgős vacsora Mindyvel, vagy a csajok csücsörítenek egy kávézóban. És ebből ért el Valamit.
Minden túl könnyen jön, ezért hiteltelen. Ez lenne Párizs az új New York? Csak a gyorsan jött népszerűség, ami számít? Az a menő, aki a legtöbb lájkot gyűjti? Emily menőnek érezheti magát Párizsban. De nem az. S Párizs sem az új New York. Mi pedig ne legyünk olyanok, mint Emily.
