Ez a dráma nem a hátradőlős tévénézés élményét kínálja. A Plur1bus teljes figyelmet követel: a néző egyetlen dologra koncentrálhat, arra, hogy megértse és befogadja, ami történik.
A Plur1bus az Apple TV kilencrészes sorozata, amelynek jelenleg minden epizódja elérhető a streamingplatformon. Már az első negyedóra alatt világossá válik, miért tűnik úgy, mintha a főszereplő, Carol Sturka lassan elveszítené az eszét. A popcorn kiesik a néző kezéből, miközben előrehajol a karosszékben, és a külvilág megszűnik létezni. Egyetlen kérdés marad: mi a jóisten történik itt?
A latin pluribus önmagában annyit jelent: „többől”. Az E pluribus unum mondásból kiragadva – amely „sokból egy”-et jelent – erős történelmi és kulturális szimbólummá vált az Amerikai Egyesült Államokban. Az egység gondolatát fejezi ki: sok különálló egységből, gyarmatokból, államokból, népekből és kultúrákból formálódik egy nemzet.
Carol ebben a történetben maga a Plur1bus: az egyetlen, aki látszólag ép ésszel marad a Földön, miközben a többi embert megfertőzi egy világűrből érkező „rádiókód”. Az emberiség egyetlen élő, kollektív tudattá olvad össze. Nincs többé magyarázkodás, nincs vita. Mindenki tud mindent, és mindenki ugyanúgy gondolkodik.
Nincs kérdés arról sem, kinek az igazsága érvényesebb. Egyetlen igazság létezik, legyen szó pazarlásról, a tökéletes omlettről, nőgyógyászati beavatkozásról vagy arról az abszurd kérdésről: ha még egy almát sem szakítunk le a fáról, hogy senkinek és semminek ne okozzunk fájdalmat, akkor végül mit is eszünk?
A meg nem fertőzöttek közben azt látják: senkit nem rabolnak ki, senkit nem ölnek meg. Nincsenek börtönök. Mindenki kedves, udvarias és végtelenül boldog. Mintha az egész világ egy képeslapba fagyott volna, minden nap, minden másodpercben.
Látszólag nagyon erős érvek szólnak amellett, hogy ez így maradjon. Carol szerint azonban ennek az ünnepelt boldogságnak semmi köze ahhoz, amit emberi létnek nevezünk. Lélek és egyéniség nélkül az ember nem több, mint egy különösen udvarias, mosolygós zombi. De valóban ez lenne az emberiség álma: egy idealizált, konfliktusmentes világ?
A vírus kódnyelven érkezik a világűrből – ez hamar egyértelművé válik a néző számára. A hogyanok és miértek homályban maradnak, de ez valójában nem is számít. A földi kutatólaborba bevitt iskolai fánkok hordozóvá válnak. Az egyik leggroteszkebb jelenetben egy fertőzött végignyalja az összes fánkot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Amikor az emberiség megfertőződik, milliók halnak meg azonnal. Ők azok, akik nem tudnak együtt élni ezzel az új léttel. Köztük van Helen is, Carol élettársa és kiadómenedzsere.
Carol író. Olyan könyveket ír, amelyeket nem örömmel talál ki, de piacképesek. Amit szívből írna, az nem eladható. Ebben a szerzői válságban éri utol a kollektív tudat és boldogság járványa. Hétmilliárd ember marad életben, és mindössze tizenkettő – köztük Carol –, akik nem fertőződnek meg. Ők dönthetnek: csatlakoznak-e ehhez az egységes, boldognak tűnő tudathoz, vagy megmaradnak annak, akik voltak.
Carol kísérleteit, hogy megmaradt „valódi” társait a Kaptárt a „zombik” ellen mozgósítsa, többnyire értetlenség, megvetés vagy – Koumba Diabaté (Samba Schutte) esetében – udvarias, finom egyet nem értés fogadja.
Mindez ott sűrűsödik Carolban, aki végtelenül leegyszerűsíti a saját életét. Órákon át nézi az Öreglányokat, miközben annyit iszik, hogy ki tudjon dőlni és végre tudjon aludni. Unalmas, ismétlődő tevékenységekkel tölti az idejét, mégsem dőlhetünk hátra nézőként.
Carol eleinte ösztönösen mindennel dacol: ellenkezik, ágál, nemet mond. Aztán újra és újra felnő az éppen előtte álló feladathoz, miközben egy pillanatra sem áll le. Nyomoz a miértek után, meg akarja érteni a történteket, és azt is, vajon visszafordítható-e a folyamat.
A kollektív tudatról idővel beigazolódik számára, hogy igaza van: nem csak előnyei vannak. Ha a zombiek egyikével történik valami igazán negatív, azt mindannyian megérzik. Carol képes olyan mértékű fájdalmat okozni a mellé rendelt kísérőjének, a lengyel Zosiának (Karolina Wydra), hogy az együttérzés láncreakciójában mintegy tizenegymillió ember hal bele.
Ezt követően a körülötte élő „zombi” közösség magára hagyja Carolt. A szomorúság, a harag, a keserűség és a magány még erősebben nehezedik rá. Különösen annak fényében, hogy még a legjózanabbnak tűnő, ugyanakkor kifejezetten hedonista Koumba Diabaté is – tisztában lévén a fertőzöttség súlyos következményeivel – jól érzi magát az új világrendben, vágyteljesítő fantáziává alakítva azt.
A paraguay-i Manousoso (Carlos Manuel Vesga) válasza elsőre radikálisnak tűnik: pusztuljon el az egész emberiség. Ugyanakkor nem áll meg a végítéletnél. Meg akarja érteni a történteket, és nagyjából rá is jön, melyik rádión is fogható jel indította el a kollektív fertőzést – mintha a totális pusztulás gondolata mellett mégis ott munkálna benne a megállítás lehetősége.
A Plur1bus mindvégig nem engedi el a kérdést: mit veszítünk el akkor, ha mindent megnyerünk? És mi lenne az igazi nyereség, ha mindent elveszítenénk?
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.
Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.