

A Senki sem szeret (eredeti cím: Nikdo me nemá rád) messze nem kommersz film. Inkább egy lassan hömpölygő, visszázs hangulatú művészfilm, amely odafigyelést követel – és türelmet. Annyira, hogy néha a tízmásodperces továbbtekerést is érdemes igénybe venni, annyira komótos a cselekmény vezetése. Én legalább is így néztem végig az HBO max kínálatában.
A „visszás” talán nem a legtapintatosabb szó, de nehéz találni nála megfelelőbbet. A film különös hangulatát egy nem mindennapi kapcsolat és annak súlya adja. Főszereplője a huszonkilenc éves Sara (Rebeka Poláková), akit csak azután látunk meg, miután felébred. Addig a szinte feketébe hajló képsorokat bámulhatjuk, amelyek már előre jelzik a film tempóját: lassú.
Sara első ránézésre egy teljesen hétköznapi lánynak tűnik. Az asztalnél ülve komótosan fogyasztja el a hétköznapi reggelijét, végignézzük ahogy a ropogós kiflire rákeni a vajat, majd beleharap. A villamoson nem a mobilját nézi, nem olvas, nem beszél – csak mosolyogva figyeli a várost az ablakon át. Mintha egyedül lenne a villamoson. Csinos, rendezett, intelligens benyomást kelt.
Majd öt perccel később már tudjuk: Sara korántsem átlagos. Egy esős estén hosszú percekig figyel egy öklendező lányt és annak segítő barátját. Nem lép oda, nem szól, csak nézi őket a zuhogó esőben. Így találkozik először Martinnal (Mantas Zemleckas), és ekkor válik egyértelművé számunkra, hogy Sara valahogy kilóg a sorból.
Sara egyedülálló nő. A prágai hadseregben dolgozik az ezredes titkárnőjeként, csupa férfi mellett, alig néhány nővel együtt. Kiderül, hogy eddig semmilyen férfi kollégában nem talált párt magának, amiről gondolhatjuk úgy: talán mert túl maszkulin a környezet neki.
A kantinban is egyedül ül, hosszan figyel másokat mielőtt az ebédjéhez nyúlna. Majd lassan enni kezd, ezt az önként választott magányát végül azok a kolleganők törik meg, akik hely hiányában mellé ülnek. A beszélgetés tárgya a közeledő katonai bál, ahová Sara a barátnőjével Lenkával tervezi elmenni. Ezt a munkatársnők erősen furcsálják – így hogy tudna Sara bárkivel is összejönni?
Sara-ról sok mindent megmagyaráz az anyjával (Barbora Bobulova) való kapcsolata. A köztük lévő fura, terhelt dinamika megjelenik akkor is, amikor a bál előtt Sara anyja megjelenik egy alkalmi ruhával. A film itt is lelassul. Míg Sara felpróbálja a ruhát, addig az anyját látjuk látszólagos türelemmel várakozni. Amikor végül Sara megjelenik az ezüst alkalmi ruhában, ami a jó alakja ellenére esetlennek tűnik rajta, az anyja tagadólag rázva a fejét, azt mondja: – Szerintem, jól áll.
Sara-t ez annyira nem győzi meg, hogy inkább a biztonságot nyújtó egyenruhában indul el Lenkával a bálra. Ahonnan végül egyedül távozik.
Sara és Martin egy étteremben találkoznak újra. Martin akkor is a barátnőjével van, ám a lány otthagyja őt, Sara és Martin pedig lassan és finoman egymásra találnak. Martin elegáns, művelt, kifinomult férfi, kissé nőies vonásokkal – talán épp ez a kontraszt vonzza Sarát, aki nap mint nap katonák között dolgozik.
Ám Martinnak van egy titka, amelyet sokáig nem mer megosztani. Amikor végül megtörik a csend, a film premier plánban tárja elénk a visszásságot, amiről korábban szó volt: Martin interszexuális, vagyis női és férfi nemi jellegekkel is rendelkezik.
Sara szerelmes, és nem akarja elengedni Martint. De a kapcsolatuk korántsem egyszerű – a világ nem mindig olyan befogadó, mint ő.
Végtére talán mindketten úgy érezhetik: senki sem szeret. Sara magányos, sőt, mintha keresné is ezt az egyedüllétet – a vodkát viszont néha túl könnyen találja meg. Ha túl sokat iszik, vajon Martin ugyanolyan gondoskodó lesz vele, mint az öklendező lánnyal volt azon az esős éjszakán? Mintha minták kellenének neki arra, milyennek kellene lennie egy kapcsolatnak.
A Senki sem szeret lassúsága nem a cselekményből fakad, hanem abból, hogy a rendező több hétköznapi jelenetet valós időben mutat. Végig kell néznünk, ahogy Sara eszik, meglocsolja a virágokat, átöltözik, ahogy a fodrász hosszú perceken át mossa és szárítja a haját, vagy ahogyan süteményt választ a cukrászdában.
Nincsenek vágások, nincs tempóváltás – csak az idő, ami telik, és telik, és telik. A való élet természetes lassúsága filmen hirtelen meghökkentővé és frusztrálóvá válik: nézőként gyakran érezzük azt, hogy „ennek most mi értelme van?”
A legfurcsább példa talán az, amikor Sara anyja elmegy a vécére. A kamera szinte mozdulatlanul mutatja a csukott ajtót, miközben halljuk a hangokat, majd a lehúzott vécét. Miközben Sara a kamrába bújik el előle. Ki kell várnunk, hogy Sara anyja lemondóan elmenjen. A mai világ gyors ritmusához szokott szemnek ez szinte sokkoló; mire megszoknánk ezt a lassúságot, addigra a filmnek gyakorlatilag vége is. (Már ha ki tudjuk várni.)
A film leginkább feszengést kiváltó pillanata mégsem a vécéajtó nézése. Ennél jóval meghökkentőbb az a hosszú, mozdulatlan ágyjelenet, ahol Sara és Martin meztelenül fekszenek egymás mellett. A kamera közelről, hosszan, minden részletet megmutat, miközben egyetlen másodpercre sem fordul el.
Nincs finomkodás, nincs takarás, nincs szépítés: a jelenet teljes nyers valóságában tárja elénk Martin testét, a kétneműség tényszerű, direkt látványát. Nem sejtetés, nem metafora – hanem valóság.
És ez a valóság nem gyors, nem villanásszerű, hanem lassú, kitartott és kifejezetten zavarba ejtő. Olyan jelenet, amelyről talán nem is tudjuk, hova tegyük: meghökkent, kizökkent, és akaratlanul is rákényszerít arra, hogy szembenézzünk valamivel, amit társadalmilag ritkán látunk ilyen nyíltsággal ábrázolva.
Magazinunk mottója: „Az élet sokszínű, ahogyan mi magunk is azok vagyunk.„
Rebeka Poláková így beszél a film egyik sokat vitatott jelenetéről:
„Sokan sokkolónak tartották azt a jelenetet, ahol meztelenül fekszünk az ágyban, és a kamera mindent megmutat. Kérdezték tőlem, tényleg létezik-e ilyen. Mintha továbbra sem akarnánk tudomást venni a másságról, a természet különös döntéseiről. Pedig attól szép a világ, hogy sokszínű.”
A színésznő azt is elárulja, a Martint alakító Mantas Zemleckas nem interszexuális a valóságban. Amit láttunk, az csupán a filmes utómunka hatása.
Ettől függetlenül, a néző tudja, ez a film akár lehetne valóságos is, és tovább motoszkálhatnak benne kérdések:
Sara vajon igazán Martint szereti? Vagy inkább azt az érzést, hogy végre kapcsolódhat valakihez – valakihez, aki ugyanolyan különös, mint ő maga?
A film nem ad egyértelmű válaszokat. A nézőt arra készteti, hogy tovább gondolkodjon Sara életén, a kapcsolatokon, az elfogadáson és a magányon – a történet a filmben lezárul, de a kérdések tovább élnek a képzeletünkben.
Fotó: HBOmax
Van gondolatod, tapasztalatod a témában? Írd meg a véleményed vagy történeted a Facebook-oldalunkon – kíváncsiak vagyunk, te hogyan látod!
Ha úgy érzed, másnak is adhat ez a cikk valamit, oszd meg bátran – egy jó gondolat néha messzebb gyűrűzik, mint hinnénk.
Támogass bennünket, hívj meg egy kávéra.

Olvasd el az Adatkezelési tájékoztató-t.