Végre-vége a napnak, minden a helyén. Vagy nem, még nagyon nem, ám nincs erőnk, hangulatunk, nem akarunk időt vesztegetni rendrakással, mosogatással, gyerek házijával. Kellene egy kis plusz erő. Nem csoki, nem kóla, nem energiaital. Hanem egy könnyű fröccs, vörös vagy valami töményebb. Hétköznap. Gáz?

Az alkoholfogyasztás nagyon hálás újságírói téma. Mert mindig elővehető. Mindig érdekes. Valaki mindig érintett. Lehet, mi magunk. Így vagy úgy. Nem kell messzire menni. Most kérdezzünk meg másokat? Szólítsuk meg az utca emberét? Miért is ne? Vagy mégsem?

Az alkoholt tolták, tolják a szüleink is, a kollegák is, mi is, a barátok is. Vagy mi nem. Mi kimaradunk. Nem nézzük jó szemmel.

Vagy csak olykor. Ünnepnapon. Nyaraláskor. Esetleg hétvégén. De hétköznap? Ne már!

Vagy igen? Miért ne lehetne hétköznap?

Van aranyközépút?

Akár a (Szar)Anyák

Ismerjük ezt a kifejezést: szaranya. Ami nagyjából annyit takar, teljesen mindegy mit hogyan teszünk anyaként, szülőként, az valakinek úgysem felel meg. Azaz valahol minden anya, egy szaranya. Mint a viccben: Van rajtad sapka vagy nincs rajtad sapka? Ha igen azért vagyunk hülyék, ha nincs rajtunk meg azért. Vagy mint a La Fontaine: A molnár, a fia meg a szamár című meséjében. Senkinek sem jó semmi.

Ha alkoholizálásról beszélünk, elsőként a férfiakra gondolunk, pedig a nőket éppen úgy érinti. Sőt. Férfi mellett. Férfi nélkül. Gyerekkel, gyerek nélkül. Várva a gyermekáldásra! Nagyszülőként, áhítva az unokára. Állásban, állás nélkül. Nehéz nőnek lenni. Nehéz jó nőnek lenni! Bár ahogy nincs jó anya, úgy nincs jó nő sem. Valami mindig hibádzik. Vagy a súlya, vagy a magassága, vagy az orra görbülete, vagy a lábfejének a formája, a melle méretéről nem is beszélve. Nehéz viselni, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni. Olykor a nők, az anyák könnyítenének is a sorsukon. Egy könnyű ciderrel, egy pohár martinivel, egy finom koktéllal, egy jó roséval vagy egyenesen egy jéghideg whiskey-vel. Rázva, nem keverve. Amivel jóformán nincs is baj, ha a nő, az anya azt hétvégén teszi. Vagy csak ünnepnap. Nyaraláskor. De hétköznap? Ráadásul többször?

(Szar)Anyák lennének azok a nők, akik szülőként hétköznap innának?

Igen, hétköznap. Azért akkor, mert akkor van rajtuk a legtöbb teher. A hétköznapi mókuskerék, amikor a főnök vagy éppen a beosztottak kicsinálják. A főnöknek az a baja, hogy nem dolgozik eleget, a beosztottnak az, hogy túl sokat dolgoztatja. A férj irtó későn ér haza, vagy nem ér haza, mert nőzik, kocsmázik, dolgozik vagy nem is jön haza, mert nincs. Mármint nincs férj. A gyerekek meg. Na, a gyerekét (gyerekeit) imádja a nő, csak éppen, néha olyan jó lenne, ha a olykor ki lehetne kapcsolni (őket) egy pár percre, órára. Na, de nem lehet. Viszont kell mosni, vacsorát készíteni ilyet is meg olyat is, mert mindenki mást eszik, kitérdelt nadrágot stoppolni, postaládába költözött darázsfészket kiebrudalni, zoknit párosítani, házi feladatot ellenőrizni, villanykörtét kicserélni, félreirányított pisit feltörölni, padlót súrolni és még sorolhatnánk. És nincs mit szépíteni ezen, jól esne egy korttyal, egy pohárral vagy éppen kettővel. Hétköznap. Alkoholból. Nem mindig. Nem állandóan. De válság idején nagyon. Például tanév végén. Szakításkor. Vitával a férjjel. A pasival. Az exszel. A gyerekkel. A főnökkel. A barátnővel. A szomszéddal. Mert megint hangosan jártunk felettük.

Bár az alkoholizálás – szándékosan nem írjuk alkoholizmusnak, mert nem akarunk állást foglalni a kérdésben, miszerint napi, heti vagy havi rendszeres italfogyasztás számít annak – egy teljesen hétköznapi jelenség, mégis rendkívül nehezen nyílnak meg az emberek, ha erről kérdezzük őket. Így ismeretlen ismerőseink válaszolnak nekünk, szigorúan álnéven.

Értelmiségi italozás

A kétgyerekes anyuka jó házasságban él. Minden rendben van otthon. Tulajdonképpen a munkájában is. A negyvenöt éves Erikának a foglalkozása egyben a hobbija is. Műfordító. Sokat ül a gép előtt. Össze-vissza dolgozik. A magánélete és a munkaideje így összekuszálódik. Lehet, hogy napközben, amikor a gyerekek az iskolát erősíti, akkor munka helyett háztartást vezet, este meg amikor a gyerekek nem hagyják dolgozni, akkor idegeskedik. De most mit tegyen? Egy fordító munkája nagyon hasonlít egy író dolgához – mi itt a Szoknya és Nadrág Magazinnál megértjük őt – kell a munkájához az ihlet. De néha nincs. És néha, jó házasság ide vagy oda, a férjével is van min összevitatkoznia. Persze, mert az meg párkapcsolati pszichológus, és ugye a suszter cipője problémás, főleg a sajátja.

Na, szóval néha jólesne Erikának egy pohár alkohol. Leginkább bor. Vörös. Száraz. Ez inkább télen. Nyáron rozéfröccs. Esetleg egy gin-tonic vagy vodkanarancs. Olykor meg is engedi magának, csakhogy akkor jön az önmarcangolás.

Mert az anyja és apja is ivott. Mindkettő elegánsan. Értelmiségiek. Az anyja vagy egy jófajta pezsgőt, vagy egy jó drága cinzáno proseccot. Az apja konyakot vagy whiskey-t tolt. Pontosan emlékszik arra, hogy ha nem tetszett nekik valami, akkor nemcsak vitatkoztak vele, hanem akár le is kevert Erikának egy pofont. Volt, hogy megtépték a haját. De leginkább a szagukra emlékszik. Arra a szörnyű szájszagra. Persze csak otthon, a négy fal között.


Úgyhogy Erika csak ritkán engedi meg magának az alkoholt. Nem akarja, hogy a gyerekei is érezzék ezt a szagot rajta. Havonta egyszer vagy kétszer vesz magának egy-egy üveg bort. Napokon át tart egy palack. Van, hogy egy hétig is kitart. A férje nem issza. Neki a sör az itala. Hasonló gyakorisággal.

Egészségünkre!

Csak egy ujjnyi pezsgő

Nem tartom magam elég jó anyának, mert néha annyira elegem van a gyerekeimből, hogy otthon, egymagamban iszogatok – kezdi történetét a 34 éves Márti, aki férjével jó házasságban él, de a férje rengeteget dolgozik, így Márti sokszor egyedül érzi magát a mindennapi gondjaival. Három lányuk van – a két nagy óvodás, a kicsi még otthon van Mártival. Az édesanya úgy érzi, hogy az évek óta tartó otthonlét és a gyereknevelés egyhangúsága annyira kikészítette, hogy alig várja az alkalmat, hogy alkoholhoz jusson.

Pedig hosszú út vezetett idáig. Kezdve a gyerekkorával, amelynek jelentős momentuma, hogy a szülei minden nap iszogattak otthon. Hétköznap csak sört, hétvégén rövidet is. Vagyis olyan közegben nőtt fel, ahol a napi alkoholfogyasztás teljesen normális jelenség volt. Kocsmába a szülők soha nem jártak, akik szintén értelmiségiek, édesanyja még egy időben vezető beosztásban is dolgozott. Ünnepek idején is teljesen természetes volt, hogy alkohollal lepik meg egymást a felek, még Márti születésnapján is mindig előkerült az ital. Csak ne juttatnák eszébe a születésnapi fotók, ahol premier plánban ott sorakoznak a torta és az ajándékok mellett a konyakos poharak, meg a sörösüvegek. Elviszik a figyelmet a mosolygó, szülinapos kislányról.

Márti emlékszik, hogy szülei nagyon korán megkínálták őt is pezsgővel az ilyen alkalmakkor. Az „egy ujjnyi senkinek sem árthat” elvén. Milyen vacak duma. Márti erre a természetes alkoholizáló állapotra úgy reagált, hogy tiniként, és fiatal felnőttként sem ivott. Egy kortyot sem. Még ha emiatt cukkolták is a kortársai. Aztán egy pasi személyében megtört a jég, és egy ideig napi alkoholfogyasztóvá vált. Bort ittak együtt. Majd amikor repült a pasi, mentek vele a piásüvegek is. Amelyek az anyasággal együtt kúsztak vissza Márti életébe. Ez az igazán vacak érzés.

Csak ne lenne olyan nehéz kivárni a pénteket. Az első gyerek mellett még nem ivott, legfeljebb a születésnapokon. A második lány születése után már volt olyan időszak, amikor néha, néha megivott egy-egy pohár bort. De ennyi. De a harmadik gyerek érkezése kikészítette. Minden megváltozott, minden sokkal nehezebb lett. A gyerekek körüli gondok, az örökös rohanás, a „semmit nem csinálok, mégis úgy eltelik a nap céltalanul” érzése.

Volt olyan időszak, amikor minden nap ivott, miután a gyerekek elaludtak, mert így könnyebb volt elviselni az egyhangúság terheit. Majd akkor is, ha éppen ébren voltak. Aztán megrázta magát, hogy ez mégsem mehet így. Tudja, látja, olvassa, hiszen több anyukáknak szóló tematikus csoportban tag, hogy mások is küzdenek hasonló problémával, mint ő. Roséval gyógyítják magukat.

Ezen a felületen szembesült azzal először, és döbbent rá arra, hogy mindegy az alkohol mennyisége – lehet az egy pohár bor is –, de ha naponta néz valaki a pohár fenekére, az bizony már alkoholizmus. Eszébe jutott újra az anyja, aki az apjával való válás után már nem titkoltan húzta meg otthon minden nap a konyakos üveget. Előtte még – még beszélni róla is nehéz Mártinak  – rejtegette a szekrényben. Ilyenkor kötözködött, jobb híján a lányával, vagyis Mártival. Mivel ő volt éppen kéznél. Nehéz idők voltak, de Mártinak volt, aki segítsen, és húszévesen egy szatyornyi ruhával menekült el az anyjától a szóbeli bántások elől. Na, ezt ő sem szeretné tovább adni a lányainak. Ezért megfogadta, hogy csak bizonyos napokon iszik – csakis bort, mást nem –, mondjuk péntek, szombat, vasárnap. Nem minden nap, az végül is már nem alkoholizmus, igaz? Csak ne lenne olyan nehéz kivárni a pénteket.

S mit szól mindehhez a férj? Nem örül neki, volt, hogy szóvá is tette. De szemet huny, hiszen látja, érzi a felesége terheit, és segít, amiben tud. Márti tudja, hogy csak félti, mivel a párja édesapja alkoholista volt, és a férje még gyerekkorában megfogadta, hogy ő bizony ezt nem szeretné átélni. Persze az egyetemi évek nem múltak el nála sem alkohol és kemény lerészegedés nélkül, de apaként és férjként tartja magát a fogadalmához. Csak tudná Márti, hogy a férje miként csinálja. Ez is legalább olyan hitvány érzés, mint örökre letenni azt a fránya borospoharat

.

Az íze kedvéért

Laura többszörösen elvált nő két tinédzser fiúgyerekkel az oldalán. Karrierista, mindkét férje mellett az volt, és most egyedülálló anyaként is az. Zsonglőrködésként éli az egész életét a válások óta, az exek a zsíros gyerektartáson kívül szinte semmit nem tesznek hozzá az életéhez, de még a fiúkéhoz sem. Folyamatosan pörög az agya, a teste és a szelleme, és ez borzasztóan kimerítő. Laura, mint interjúalany egy dologban számunkra igazán különleges és egyedi: abban, hogy nyíltan hirdeti, hogy ő bizony iszik. Iszik! Reggel, ha meglátja a konyhapulton az estéről megmaradt ujjnyi vodkát. Iszik a munkahelyen, ha megkínálják ebéd után egy pohár roséval. Koktélokat iszik a céges rendezvényeken, és minőségi vörös borokat iszik minden este az otthona melegében. Poháremelgetés közben arról álmodozik, hogy egy borász lesz a harmadik férje, az IGAZI.

De miért is? Ennyire stresszes a munkája? Vagy a két szájaló, megfékezhetetlen tinédzser miatt? Vagy a felelősség alól kibúvó exek? Nem! A válasz ettől sokkal egyszerűbb. Szeret inni, szereti az összes alkohol valódi ízét. Mindenki tudja, hogy 18 felett nem öntünk a borhoz kólát. A mi Lauránk tartja ezt az aranyszabályt (IS).
Az előző történetekhez képest, abban is kivételes, hogy rá nem hatott rossz élményként gyerekként szembesülni az alkohol rossz hatásaival. Édesanyjának a szülei hivatalosan is alkoholisták voltak. Emlékszik az esti telefonhívásokra, amikor barátok vagy ismerősök hívták a szüleit, hogy ebből és ebből a kocsmából legyenek kedvesek hazaszállítani a nagymamát vagy nagypapát, vagy minkettőt másik-másik helyről. Édesapja minden alkalommal dührohamot kapott, és cifra szitokszavak hagyták el a száját, hosszú-hosszú percekig. Anyukája hangos zokogása, és jajveszékelése, újra és újra feltett kérdése, hogy miért én kaptam ilyen szülőket, sem tudta őt elriasztani az alkoholtól.

Megtanult mértéket tartani. A gyerekei vagy az aktuális férjek soha nem látták/láthatják imbolyogva járni vagy netalántán WC-be punnyadó fejét meglátni egy mámoros hajnalon. Ugyanakkor őt nem érdekli ki tör pálcát felette, ki mondja a háta mögött, hogy szaranya. Legyen, mondják! Hiszen egy élete van, amit szeret élvezni, és szeret inni, és ezután is mindig iszik!

Kép: Szoknya és Nadrág

Szerzők: Polgár Ágnes, Sárga Nóra, Karóczkai-Müllner Helga