Az öregedés mindaddig megfoghatatlan egy ember számára, míg a saját bőrén nem érzi a tényét. Ez lehet már egy elmélyült ránc, egy mindennapos ízületi fájdalom, és egy nehezebben gyógyuló horzsolás is. Bármi. De míg ezek nem halmozódnak, és a tortán még elférnek a gyertyák, addig olyan távolinak tűnik az öregedés. Míg egyszer csak ránk nem szakad. Erről az érzésről Sárközyné Győrik Klára mesél. Beszélgetésünk során tegeződünk, hiszen munkatársak voltunk a 24 ÓRA Komárom-Esztergom megyei napilapnál.

– A koroddal egyidősnek érzed magadat? Vagy fiatalabbnak, esetleg idősebbnek?

– A korommal teljesen elégedett vagyok, elfogadom az idő múlását. Mindenki azt mondja, hogy szépkorúak vagyunk. Ez persze nem igaz, mert túl sok szép nincs az ember életében, legalábbis fizikailag. Érzelmi téren nincs semmi gondom, de ilyenkor már előjönnek az egészségügyi problémák – egy kis ízületi gyulladás, magas vérnyomás miegyéb, de ezekkel együtt lehet élni. Tulajdonképpen elég pozitív gondolkodású vagyok, bízom benne, hogy még sok indián nyár, illetve vénasszonyok nyara jöhet nekem is. Szépkorban.

– Van olyan dolog amire azt mondod már nem teszed, tennéd meg, mert nem illik, de szeretnéd? Vagy nem érdekel téged ki, mit mond?

– Természetesen engem is érdekel az emberek véleménye, számít, hogy ki mit mond. Természetemből adódóan magammal szemben is igényes vagyok. Minden áldott nap sminkelek, besütöm a hajamat, mint annak idején, amikor még dolgozni jártam, még akkor is, ha ki sem tehetem a lábamat a lakásból, ez nekem jó érzés, hogy így hetven évesen sem hanyagolom el magam, és persze időtöltésnek sem rossz.

Most ugyan be vagyok megint zárva a lakásba, sokfelé nem tudok menni, sőt sehová sem. A járvány első körében 65 napig voltam karanténban, a családom mindent elintézett, nem engedtek sehová. Túléltem, de augusztus elején eltört a bokám egy rossz lépés miatt. Már nincs gipszem, de sajnos csak járókerettel tudok közlekedni, nehezen gyógyulok, így most megint nem tudok kimozdulni a lakásból. Egy tömblakás első emeletének fogságában nem éppen kellemes hosszú hetekig bezárva lenni.

Egyébként nem hinném, hogy bármikor is tennék olyasmit, amivel bárkit megbotránkoztatnék, én úgy gondolom a koromnak megfelelően, kissé lelassulva élem az életemet, és nem is szeretnék másképpen élni. Szépkorban.

– Hogyan indulnak a reggelek? Könnyen vagy nehezen?

– Hát igen! A reggeleim nem indulnak túl rózsásan, sokszor nincs kedvem semmihez, főleg, mikor ilyen szomorú, borongós idő van. Egyébként mire a reggeli teendőimmel végzek – a fürdőszobában a reggeli rutin körülbelül egy óra, ezután egy kis reggeli, kávé miegyéb – addigra már másként látom a napot, elindul a hétköznapi életem.

– Hogy érzed, az emberek, a fiatalok milyenek az idősekkel?

Túl sokat erről nem tudok mondani, kevés kapcsolatom van az emberekkel. Régebben jó volt itt a házban, ma már sajnos kicserélődött a lakók nyolcvan százaléka. Fiatal családok a szomszédjaim, ők nagyon szolgálatkészek, karantén alatt is kérdezték miben segíthetnek. Nem volt rá szükségem, mert a gyermekeim bevásároltak, mindent elintéztek. Sokszor vigyázok a szomszéd kislányokra. Szolgálatkészek, aranyosak a fiatalok, jó a kapcsolatom velük, de ennyi.

A gyermekeim csodálatosak, tisztelettudók, mindenben számíthatok rájuk, a drága kicsi unokáim is nagyon aranyosak, nincs olyan nap, hogy ne mondanák: – Nagyi, mit segíthetünk, nagyon szeretünk. Ez jól esik.

Viszont azt látom, hogy – és talán nem kellene nézegetnem az internetes kommenteket – elkeserítő, ahogy az idős emberekről nyilatkoznak. Ha egy kis nyugdíjemelés van azért, ha az idősek idősávjáról volt szó, akkor azért, de sajnos nagyon sok negatív vélemény volt, van és lesz is. Tény, hogy sokan nem tisztelik az idős embereket. Vajon a saját idős hozzátartozójukkal hogyan viselkedhetnek? El sem tudom képzelni.

Van egy idézet, nem tudom ki mondta, nagyon tetszik nekem, mert szerintem is így van: „Ahogy öregszünk, úgy ébredünk rá, hogy a béke és a nyugalom többet ér mint a pénz, a vagyon. Csak szeretet és megértés kell.” Szépkorban.

– Mi a kedvenc elfoglaltságod?

A délelőttök szépen eltelnek a napi teendőkkel, mire mindennel végzek – főzés, mosogatás, esetleg mosás vagy takarítás – a fél nap már el is telik. Sajnos most még tovább is tart minden a lábfájásom miatt. Délután olvasgatok, rejtvényezek, és sajnos sorozatokat nézek, azok lekötnek pár órára. Mondják, az ilyen emberek sorozatfüggők, én vállalom, tényleg nagyon szeretem, főleg a török sorozatokat. Régebben sokat utaztunk, kirándultunk a párommal, most azonban ez az év sajnos így telik el a vírus és a lábtörésem miatt. Bízom benne, hogy a következő év szebb és jobb lesz. Nem csak nekem, hanem mindenkinek a világon. Reménykedem!


Fotó: Sárközyné Győrik Klára családi albumából

Szerkesztette: Polgár Ágnes