Olykor a föld alá süllyednénk szégyenünkben, máskor megölelnénk magunkat, van, hogy siratnánk a lényünket, ritkán dobogóra állnánk egy eredményünkért, vagy akár szembeköpnénk a saját tükörképünket. De szimplán csak szeretni önmagunkat, önmagunkért a legtöbbször elfeledkezünk, mert nem is merünk.

Szeretni a szüleinket, a nagyszüleinket, a testvérünket, unokatestvérünket, nagynéniket és nagybácsikat, barátokat és szomszédokat, na meg az elviselhetetlen munkatársakat is sokkal, de sokkal könnyebb, mint önmagunkat. Mert elsősorban nem velük, hanem magunkkal kell elszámolnunk nap, mint nap, minden jó és rossz gondolatunkért, cselekedetünkért, óhajunkért, sóhajunkért, kimondott és kimondatlan szavunkért.

És néha, ritkán, egy-egyszer, időnként, gyakran, sokszor, mindig  nem biztos, hogy tetszik nekünk az, amit magunkról látunk. Belenézünk a görbe tükörbe, és okoljuk az üveget a soványságért, plusz kilóért, kialvatlansággal járó szemalatti karikáért, a gondolkodás nélkül járó szánkért, a helytelen mozdulatokat tett kézért-lábért, a pofát vágó arcért, a helytelen hangsúlyért, a túl bátor vagy éppen bátortalan szívért, az agyat elöntő hormonokért.

És feltesszük újra és újra a kérdést, ha minden részünk ennyire hibás, hogyan is lehetnénk akkor jóban önmagunkkal? Hogyan szerethetnénk önmagunkat?

Egyszerűen úgy, hogy oda állunk az egész alakos tükör elé, egy szál magunkban, mezítelenül és alaposan szemrevételezzük, az akárhány centiméter mélységünket vagy magasságunkat, az alakunkat, az anyajegyeinket, narancsbőrünket, a műtéti hegeinket, a balesetből maradt forradásainkat,a görbe lábunkat, a széles csípőnket, a semmilyen karizmunkat, a szabálytalan lábujjunkat, amit a kedvesünk mindig megnevet. És kimondjuk a nevünket magunknak hangosan. És eldöntjük: mától szeretjük azt, aki szemben áll velünk, mert az a valaki, az önmagunk és megérdemli! Megtanuljuk szeretni önmagunkat a saját hibáinkkal együtt!

Ne elemezzük mindig a saját teljesítményünket, a múltat, a jelent a jövőt; másokat, a kapcsolatainkat! Ne szedjünk szét fejben mindent mi mért van úgy, ahogy, mert egyszerűen nincs mindenre válasz, éppen ezért nincs értelme gyötörni magunkat! Felejtsük el az állandó analizálást, túlgondolást!

Ha helyette elfogadjuk, hogy igenis lehetünk megbocsájtóbbak, nagyvonalúak magunkkal szemben, hogy a negatív dolgokból is lehet pozitívan építkezni, hogy tökéletlennek lenni igenis jó, akkor szép lassan megtanuljuk elfogadni magunkat! Találjunk rá önmagunkra, keressük magunkban a jót, a szépet, az eredményt!

Higgyük el, hogy holnap is fel kel a nap, kivétel nélkül süt le ránk is, és nekünk holnap is lesz új esélyünk. Túlélünk fájdalmat, kudarcot, sérülést és hibát, csak ne önostorozzuk magunkat tovább! Inkább szeressük! Hogy más is szerethessen bennünket!

Kép: Fotólia