Negyvenévesen „illene” már családot alapítani? Esetleg már nagyszülőnek is lenni? És ha valaki még egyedülálló, az már rögtön furcsa, sőt, gúny tárgya? Vagy inkább elgondolkodtató, hogy míg egyesek már révbe értek, addig mások még csak keresik a társukat? De vajon azok, akik ítélkeznek, tényleg boldogok? Vagy csak a saját bizonytalanságukból beszélnek – talán már a válás széléről?

A közösségi oldalakon körbejár egy szöveg:

„Érdekes ez a 40 körüli kor a nőknél. Egyik ismerősöm kismama, a másik nagymama, a harmadik meg még várja a herceget fehér lovon!”

Amikor elolvastam, először egy pillanatra elmosolyodtam. Aztán el is szomorodtam. Végül dühös lettem.
Felvetettem témaként, körbekérdeztünk másokat is. Kiderült: nem csak bennünket húzott fel ez a „viccnek” szánt mondat, ami valójában korunk állapotát és problémáit meglepően jól összefoglalja – több okból is.

Az egyik ok, hogy ez a mondat nemcsak a nőkről szól. Hiszen, ha vannak negyvenes kismamák, akkor vannak negyvenes kispapák is. Ha vannak negyvenéves nagymamák, akkor ott vannak a nagypapák is. És ahogy negyvenes szingli nők keresik az igazit, úgy a férfiak is várják a „hercegnőt”.

Igen, várják. Mégpedig a legjobbat: a legszebbet, a legkedvesebbet, a „leglegleget” – a királylányt.
Pontosan ezért nőtlenek még: mert nem találták meg az igazit. Nem tévedés, a férfiak is a legjobb „partira” várnak. Nekik sem mindegy, kit vesznek feleségül – ahogy a nőknek is fontos, kihez mennek hozzá.
Ezért is vannak negyvenes szinglik – nők és férfiak egyaránt.

Negyven felett gyereket?

Miért ne? Most komolyan, ezen kell lovagolni?

Az, hogy vannak negyvenes kismamák, sokaknál fejcsóválást vált ki – és ez is bosszantó. Bíráskodni más felett szörnyen könnyű. De belegondolni más élethelyzetébe, és megértőnek lenni – már nem annyira.

Például: nem minden nő azért szül később, mert karriert épített, vagy emancipált módon válogatott, és az utolsó pillanatban ment férjhez. Sokszor másról van szó. A baba nem mindenkinek jön össze elsőre. Sokan hosszú éveken, akár egy évtizeden át próbálkoznak, mire megszületik a várva várt gyermek.

Sikertelen beültetések, vetélések, endometriózis, pajzsmirigyproblémák, inzulinrezisztencia – mind-mind olyan hormonális betegségek, amelyek nehezítik a teherbeesést vagy meddőséghez vezetnek.

Ezek a kudarcok – ha a kapcsolat nem bírja el – gyakran váláshoz vezetnek. A gyermek nélküliség sok házasságban feldolgozatlan fájdalom marad.

Negyvenes szinglik – miért?

Nem csak azért vannak, mert „nem kötelezték el magukat”. Sokszor azért, mert elváltak, és visszakerültek a párkeresés körforgásába. Ők az újrakezdő szinglik.

Ha újraházasodnak, már negyven körül, gyakran szeretnének közös gyereket is az új párjukkal – aki szintén hasonló korú. Így előfordul, hogy a korábbi házasságból származó kamasz vagy fiatal felnőtt mellé születik egy kistestvér is.

Miért facér még valaki negyvenévesen?

A csípőből jövő válasz sokszor:
– Mert nem vállalja a felelősséget!

De miért nem?

Egyrészt, mert még nem találta meg azt, akiért érdemes lenne felnőnie, akivel vállalná a nehézségeket is.
Másrészt, mert nem látott jó példát.

Én megdöbbentem, amikor körülnéztem a baráti körömben. A 36–46 év közötti ismerőseim között:

• 1 szingli
• 5 házas – ebből 3 már a második vagy harmadik házasságában él
• 4 elvált

Tízből csupán hárman mondhatják el, hogy a szüleik még házasok. A többiek előtt – és előttem sem – nem volt működő példa.
Én magam is elvált vagyok.

És a válással jön az apahiány (vagy anyahiány), a szétesett család, a gyökértelenség, esetleg a pénztelenség. Ezekből pedig egészségügyi problémák is eredhetnek: depresszió, pánik, szenvedélybetegségek – leggyakrabban alkoholizmus.
Ilyen példát látva: hogyan merne bárki bármibe belevágni?

Ha házas vagy, akkor boldog is?

Az ítélkezés ritkán a másik szinglitől jön. Inkább attól, aki kapcsolatban él – vagy házasságban.

Csakhogy a karikagyűrű sem garancia semmire. A társkeresőkön sokan vannak, akik elvileg párkapcsolatban élnek.

Egy barátnőm évekkel ezelőtt vált el. Mesélte, hogy kikezdtek vele nős apukák az óvodában, az iskolában – ahol a gyerekei tanultak.
A társkeresők pedig… tele voltak családapákkal. Elhittem, de csak akkor értettem meg igazán, amikor magam is elvált lettem.

A „nős pasi-duma” is ismerős:
– A feleségemmel már csak lakótársak vagyunk.
– Nyitott házasságban élünk.

És igen, velem is flörtölt nem egy férj. Láttam ismerős férjeket is társkeresőn: osztálytárs szülő, edzőtárs férje, kolléganő párja…Miközben a feleség épp arról mesélt, milyen boldogok együtt és hová mennek nyaralni.

Másik oldalról is hasonló visszajelzések jönnek:

– Nehogy azt hidd, hogy csak nős pasik nyomulnak a társkeresőn!
Rengeteg csinos, negyvenes nő van fent – csak épp házasok.

– Csúnya lenne azt mondanom, hogy unatkoznak… de valahol mégis.
Tanulnak, fejlődnek, edzenek, messze előrébb járnak már, mint a férjük. Nem kívánják a pasit – inkább máshol keresnek izgalmat.

– Én kimondottan a férjes nőkre utazom. Nem akaszkodnak rám, vagányak, laza a kapcsolat. Jó velük – vallotta be a 33 éves szingli Zsombor.

Ki mondhatja meg, hol kellene tartani negyvenévesen?

Pálcát törni mások felett mindig könnyebb, mint a saját portánkon söprögetni.

El kell fogadnunk – bíráskodás nélkül –, hogy negyvenévesen éppúgy lehet valaki kismama vagy kispapa, mint nagyszülő. Lehet akár mindkettő is egyszerre: a legfiatalabb gyermeke és az unokája együtt játszanak.

És igen, lehet egyedülálló vagy újrakezdő elvált is, aki most lép a negyedik ikszbe.

Senki sem több másnál pusztán azért, mert fiatalon karikagyűrűt hord az ujján, és gyermeke született. Ahogy az sem kevesebb senkinél, akinek a családalapítás öröme csak később adatik meg. Akkor sem, ha középkorú újrakezdőként áll anyakönyvvezető elé, vagy vállal még egy gyermeket.