Nem tudom felidézni magamban egy olyan pillanatot se,  amikor ne szerettem volna táncolni. Bármilyen dallamot hallok meg, a lábam magától életre kel, még akkor is, ha ez nem illendő. Bár messze vagyok a profi táncostól, még amatőr szinten is inkább csak kóstolgatom, mégis egész egyszerűen imádom a táncot.

Nekem a tánc olyan felszabadulás, öröm és boldogságérzet, ami egyszerűen kihagyhatatlan az életemből. Minden formáját imádom. S amikor csak tehetem táncolok. Otthon a zuhany alatt, a nappaliban vasalás közben, a konyhában főzés mellett pörgőm-forgóm a hűtő, az előkészítőpult és a tűzhely között.  

Velem szemben, tudom, sokakat nem érint meg  a tánc, nem szeretnek rálépni a táncparkettre. Esetleg félnek tőle, mert nem érzik, nem tudnak ritmusra mozogni, s így nem is értik a táncot.

Ezért is külön érdekes, hogy én szeretem a táncot, mert igazából semmilyen zenei érzékem nincs, se a ritmust nem érzem, se dallamot nem tudom, de még a számok szövegét se bírom rendesen megjegyezni. Mégis mindennek ellenére a tánc nekem egy igazi szerelem.

Különösképpen szeretem azt a formáját, ahol egy fiú és egy lány együtt lassan ringatja magát a zene ütemére. Mert szerintem a táncnak van egy fontos üzenete a társas kapcsolatokra nézve, mégpedig az, hogy a férfi vezet, a nő pedig hagyja azt.

Igen, valóban elcsépeltnek és lerágott csontnak tűnik, de ez a valódi párkapcsolatban is működő társas viszony, ha hagyja egy nő , hogy a férfi vezesse. Lehet, hogy a férfi eltéveszti a lépést, lehet, hogy rossz irányba forgat, lehet, hogy úgy tűnik nem is tudja mit csinál, de ha a lány nem ellenkezik, nem harcol, nem a saját akaratát érvényesíti, akkor akár még teljes is lehet a táncuk, még akkor is,  ha nem az előre koreografált mintát követi. Anélkül is egyben van.

Mi nők, hajlamosak vagyunk arra, hogy nehezen hagyjuk magunkat kontrollálni.  Mert az irányítást elveszíteni, különösen ijesztőnek éljük meg. Pedig akár bizalmat is szavazhatnánk a másiknak, átadhatnánk neki a kontrollt, a vezetést. Függetlenül attól, hogy mi magunk tudjuk vagy sem a következő lépést. És egyszerűen csak hagyjuk, hogy a férfi vezessen, pusztán azért,  mert ez az Ő feladata.

Ha egy férfi már a tánc elején bizonytalan, nem tudja hogyan, merre, milyen ritmusban lépjen, az hasonló ahhoz, amikor egy pár a kapcsolat elején botladozik.

Az ismerkedés elején, amikor még csak sejtjük a másik szokásait és határait, miközben próbálunk kiigazodni az érzelmeink zavaros tengerében. Amikor a lépések és forgások hatalmas kavalkádjában vagyunk.

Ha ekkor csak a kezébe tennénk a jobb kezünket, miközben a vállára helyeznénk a balt, hagynánk, hogy finoman a derekunkhoz emelje a tenyerét és ráemelnénk a tekintetünket, egyszóval bizalmat szavazva neki hagynánk, hogy vezessen ő, a férfi, akkor ő kihúzná magát és megtenné az első lépést előre, mi meg hátra. Hagynánk, hogy vezessen, ráleljen arra az útra, amelyen mi is menni szeretnénk.

Nem kellene kérni, követelni sem utasítani. Egyszerűen megtanulnánk együtt táncolni az élet hétköznapi viszontagságaiban. A férfi megtanulja pontosan előre jelezni, hogy mikor lépjünk kettőt előre, vagy éppen egyet hátra.

A műfaj erejében bízva mondom, merjünk táncolni, akár egy tánciskolában, akár a nappali közepén, együtt az élet adta TáncparKETTEN. Szoknya és nadrág együtt. 

Fotó: Pixabay