Teljes fenékkel a XXI. században csücsülünk, de így is nehéz megmondani, mit hoz a jövő. Az viszont biztos, hogy az udvarlás egy teljesen elfelejtett fogalom és már rég a múlté. Vagy mégsem? Kell-e udvarolni még?
Kezdjük egy kis nyelvészkedéssel! Az udvarol szó töve maga az udvar, ami szláv eredetű. Eleresztve a fantáziánkat sem tudjuk feltétlenül összekapcsolni a kertészkedést a nőknek való széptevéssel, szóval egy kis szakirodalmi segítséget kellett igénybe vennem. Azt feltételezik ugyanis, hogy abból a szokásból ered ez a kifejezés, hogy a legények, amikor a lányos házhoz jártak, a kiszemeltjükkel leginkább csak az udvaron találkozhattak. Bizony, igen konkrét ok kellett ahhoz ugyanis, hogy a házba beengedjék őket. Modern tovább élése a hagyománynak a kapualjban csókolózó fiatal pár, amelyből a legény gyorsan nyúlcipőt húz, ha a sarkon befordul a kedves papa. (Milyen szép mintás falvédő lenne!)
Romantikusabb lelkületűeknek érdemes megtudniuk egy másik, feltételezett eredetet is. Az udvarlás alatt ugyanis jobb esetben férfiúi részről nagy szerepet játszik a kedveskedés, a hódolat. Ez az alig elítélendő cselekedet viszont már összefüggésbe hozható a királyi, fejedelmi udvarokban fejvesztés terhe mellett elvárt magatartással. Egy szóval: az udvarlás alatt a szebbik nem képviselői jogosan érezhetik magukat királykisasszonyoknak.
Az etikett és a szalmabála esete
Udvarlási utazásunkat folytatva álljunk meg egy kicsit a nosztalgikus XVIII-XIX. században, az etikett, az udvarlás és a kifinomultság időszakában. Erre az időre fátyolos szemmel és remegő hanggal emlékeznek a lányregényeken felcseperedett hölgyek, akiknek lelki szemeik előtt lovagol el a frakkos, kardos úriember egy tüzes lovon, majd felkéri őket egy keringőre.
Természetesen ez az előbbi kép enyhén túlzó, de tény, hogy az úriemberek az úri hölgyekkel igyekeztek jól bánni és kifogástalanul viselkedni a jelenlétükben. Az megint érdekes kérdés, hogy a szívük hölgyének oly elegánsan rizsporozott parókája sarkallta-e őket ilyen dolgokra vagy pedig a családi földek és vagyon.
Kishitűségünket a sarokba dobva egy valami így is az arcunkba tolakszik. A tény, hogy ez a bánásmód csak az úrihölgyeket illette meg. Bizony, ha ezek a frakkos, lovagolós fess legények egy cselédhez közeledtek, az már korántsem volt… annyira elegáns. Ahogy a vicc szerint a királylány apródonként ismeri meg a szerelmet, úgy az uraknál is rendszeres volt a besikerült gyerek rangon aluli nőtől.
Könyvajánló: későbbi korban játszódik, de a jelenség lelki oldalát nagyon jól illusztrálja Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regénye. (Újra) olvasása ajánlott!
Merre vagy, emancipáció? Udvarolni még ér?
A mítoszrombolás után el is érkeztünk a jelenhez. A keresőbe az „udvarlás” szót beírva számtalan női magazin tolul szemünk elé, ahol aztán válogatott cikkekben megkapják a férfiak, hogy nem jól udvarolnak.
Felteszem a merész kérdést: a XXI. században, ahol a nők részben már kiharcolták, de folyamatosan harcolnak a teljes emancipációért, van-e létjogosultsága a hódító-hódítandó férfi-női kapcsolatnak?
Saját tapasztalatból gyorsan válaszolok is: van. Az első barátnőm kapcsán történt meg ugyanis az az eset, hogy nem hagyott időt az udvarlásra. Egyszerűen lekapott egy buliban. Persze, tetszett nekem és utána össze is jöttünk. De valami kimaradt az egész folyamatból. Elvesztette a varázsát a dolog azzal, hogy hipp-hopp és már egy pár is voltunk. Olyan volt, mint amikor kimarad a tavasz és a télből rögtön berobban a nyári forróság.
A romantika sírásója: a társkereső
Társkereső. Manapság pedig: tinder. Az ötlettelenek és a legnagyobb lúzerek gyűjtőhelye, vagy csak a testi kapcsolatot hajkurászók közös platformja. Merem jelenteni, hogy ez nem igaz. A szüleim például egy újsághirdetésen keresztül találtak egymásra: náluk kiegyensúlyozottabb és összeillőbb párt viszont nehéz lenne találni.
Hohó! De itt jön az igazi csemege: én pedig a tinderen találtam magamnak párt. Egy-két ismerősömnek már volt szerencséje hozzá, annyira nem tűnt ördögtől valónak és jó időtöltésnek is tűnt. Így feltettem én is és használni kezdtem. Komolyan nem hittem benne, hogy ott tényleg találok valakit, aki hozzám illik. Nagyon műanyagnak, műterminek tűnt a dolog. Udvarolni nem tűnt szükségesnek.
Aztán egy lánnyal komolyabban elkezdtünk beszélgetni és elhívtam egy randira. 10 óráig tartott, és utána a második sem volt rövidebb. Hihetetlennek tűnt, hogy lehet ennyire egy hullámhosszon az ember valakivel, de ez az élmény azóta is tart. Szóval jelentem: a társkeresőnek és a tindernek is van létjogosultsága!
Az udvarlás a múlté?
A fentebbi példák sem zárják ki természetesen az udvarlást, csak az ismerkedést egyszerűsítik le. Nálunk is volt randizás és csók, vers meg virág, de nem egy buliban vagy a könyvtárban szólítottam le, hanem más úton-módon oldottam meg.
Szerintem, manapság is van romantika és sok nő érzi úgy, hogy őt bizony meg kell hódítani, udvarolni lenne jó neki. Mint ahogy a férfi is vágyik arra, hogy kifejezze tetszését és hogy körömrágva várja, mikor foghatja meg a kiszemeltjének kezét. Inkább sokan egyszerűen nem tudják, hogyan viselkedjenek egy ilyen helyzetben. Manapság nincsenek meg azok a régi keretek, amelyekben el lehetett boldogulni. Például, hogy a mama elvitte a lányát vagy az unokát a táncházba és ott a srác felkérte, aztán ha tetszettek egymásnak még haza is kísérhette.
Aztán meg minden ember más. Akad olyan, aki jobban vágyik a romantikára, más meg nem. Nem vagyunk egyformák, ettől szép az élet. Lehet, hogy egy klasszikus udvarlással próbálkozó férfi azért nem arat sikert, mert egyszerűen ezt nem igényli az a nő. Másnál pedig épphogy ez lesz a telitalálat. A trükk az, hogy a megfelelő partnert keressük, és akkor udvarolni ér!
Fotó: Unsplash
