Olyan anyuka nincs, aki ne feszengne valamiért. Szimplán szeretetből, ismeretlen helyzettől, megfelelni vágyásból, kompenzálásból. Ha előkerül a téma, és biztonságban érzik magukat, akkor csontig hatolóan őszinték egymással. Hol a hasukat fogják a röhögéstől, hol a könnyeiket törölgetik. Egymást érik a történetek arról, ki miben lőtt túl a célon. Szülői túlkapások, ezúttal kendőzetlenül.

A babakocsiban ülő, egyéves gyermekem előtt, de nem rá (!), méteres távolságból elfújtam egy elszáradt pitypangot. A szanaszét repülő, száradt szirmok láttán a gyermekem gurgulázva kacagott, amikor egy arra járó néni leordította a fejemet, valahogy így: – Maga, normális?! A gyereke allergiás lesz a növényre!

Azt hiszem, itt kezdődött nálam az évekig fel nem oldott görcs, feszengtem, nagyjából mindenért. Holott nekünk már a kezdet sem volt egyszerű. A koraszülött, alig két kilós gyereket mellbimbóvédő nélkül képtelen voltam szoptatni, ki kellett egészíteni cumisüvegből. A Miért lett koraszülött ez a gyerek?, és a Szoptatsz is, meg nem is? – kérdések már önmagukban kényelmetlenséget okoztak. Mintha defektes lennék. Így, a néni kéretlen szavaitól, tényleg lejtőn indultam el lefelé, és még egy tucatnyi dologban meg akartam felelni. Kinek? Hát, mindenkinek! Maximalista szülő lettem.

Csak gyerekből van

Volt is miért sokszor kényelmetlenül éreznem magamat, mert az én gyerekem is “rendesen működött” azaz olykor hangos volt, máskor tetőtől talpig maszatos, nem mindig “tartotta a napirendet” , alvás időben túlpörgött, evés időben meg aludt. Háromévesen lett csak szobatiszta, a cumisüveget is csak akkor tette le. Logopédushoz is kellett járnia, mert nem tökéletes kiejtéssel nyomta az anyanyelvét, és bizony ő is hozott már haza olyan beírást az iskolából, hogy meglökött egy másik gyereket a sorakozó alatt. És most, kilencévesen is még gyakran velem akarna játszani a mászókán.

Így, ha üres a játszótér én is fent vagyok vele a hajómászókán, és belecsúszom vele a tengert jelképező homokba. Csak ma már nem feszengek amiatt, ha mégis közben újra megtelik a játszótér. Akkor sem, ha vannak bennünket totálisan hülyének néző felnőttek. Több okból sem. Az egyik az, hogy a gyerekem pont úgy csak gyerekből van, mint az ő gyerekük.

Továbbá kit érdekel, hogy ki, mit gondol, ha az csak egyféle igazság és nézőpont, ami a sajátja, aminek lehet semmi köze nincs, a mi igazságunkhoz? – Nevelje ő az egyke gyereket egyedül, majd utána beszéljen – gondolom sokszor, ha valaki mégis kinyilvánítja nemtetszését. Ehhez persze, hogy idáig eljussak, még be kellett csúsznia némi problémának is, mint a rákbetegség, vagy hogy magamra maradtam a gyereknevelésben, amikkel bennem, a prioritások végre a helyükre kerültek.

Ma már nem akarok maximalista szülő lenni

Ma már, a korábbi énemhez képest, jóval lazább vagyok, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy már nem görcsölök. Mert, ma már tudom, hogy ez a kényszerképzet, miszerint lehetőleg semmi ne legyen kifogásolható kettőnkben, illetve soha senkinek ne okozzunk gondot, ez is egyfajta túlkapás. Viszont ma már azt is tudom, hogy nem csak én rágódom a szülői mivoltomon, hanem mások is. Mi több, nem csak hogy aggódnak, vannak, akik mindezen túl, egyenesen bosszankodnak, hogy a túlkapások szinte kötelezőek már, amiknek – nehéz eldönteni -, meg kell felelni, vagy sem?

Mert akaratlanul is létezik egyfajta verseny a szülők közt, mert kellemetlen, kilógni a sorból.

A kérdés persze az, hogy milyen sorból? Mert manapság egyáltalán nincsenek egységes szabályok, olyan, mint “köznevelés”  már szinte nem is létezik (kivéve a velem kiabáló nénit). Gyakran, helyszínenként eltérnek a normák, a szülő szinte elveszett, mert annyi helyen kell a gyereknek és neki is megfelelnie. Így hát a szülő lavírozik, igyekszik mindenhol jól teljesíteni, a legjobbat kihoznia önmagából és a gyerekéből, amit igen, néha vagy gyakran: túltol. Vagyis maximalista szülő lesz.

Egy születésnap, hat torta

A kisfiam balettre jár, egy héten két alkalommal. Míg a lányok, és az én fiam bent táncolnak, mi szülők azonnal beszélgetésbe kezdünk. Késő délután van ekkor, ám a legtöbben kávézunk is, jó a hangulat, kicsit mindenki leereszt egy órára. Téma minden: házasság, párkapcsolat, munkahely és persze a gyerekek. Legutóbb a szülinapozás volt terítéken:

Manapság az, hogy egy gyereknek legalább három születésnapi tortája van, már alap. Készül egy torta az otthoni, családi ünnepségre, majd egy második az óvodai vagy iskolai közösségbe, és sül egy harmadik is, amikor a gyerek a barátaival ünnepel. Ha elváltak a szülők, akkor anya és apa külön-külön köszönti fel a gyereket a maga rokonságával.

Munkás Gyöngyi kislányának, a hatéves Laurának legutóbb hat tortája készült. Az első otthonra, a második az óvodába, a harmadik a gyerekzsúrra, a negyedik és az ötödik meg az apai nagyszülők miatt volt. Elváltak, a nagymama és nagypapa nem tudnak megmaradni egy légtérben, így külön-külön köszöntötték fel az unokát. – A hatodik tortát a külföldön élő édesanyámtól és húgomtól kapta a kislányom – sorolta Gyöngyi.

Divat az óvodai és iskolai tortázás, süteményezés, annak ellenére, hogy több ezer forintot is elköltenek a szülők csak külön erre. Ráadásul vannak “tortatrendek” egy mezei csokissal már szinte nem lehet előállni. Arról külön összeállításokat találhatunk, milyen trendek vannak a gyerekek szülinapján: játszóházak, gyorséttermi bulik, múzeumi ünnepségek, kerti zsúrok, tematikus szülinapok. A gyerekek lehetnek kalózok, dinoszauruszok vagy éppen hercegnők/szuperhősök, ahány ügyeletes mese, annyiféle témakör. A maximalista szülő kezéből, a zsúr szervezése alatt pillanatokon belül kicsúszhat a gyeplő, és egy szimpla szülinapból, komoly parti lesz. Mesefigurás papírtányérral és asztaldísszel, lufikkal, vendégeket fogadó ajándékkal, arcfestéssel, élőzenével és házi tűzijátékkal. Nem viccelek.

– Szülinapokon az ajándék nagyon sok. De lehetetlen leállítani a rokonokat is ebben a fogyasztói társadalomban. Volt, hogy az óvodai körben pár anyuka próbálta, hogy egy nagyobb ajándékra dobjuk össze a pénzt, így is volt, de a végén mást is hoztak. Persze, mert a gyerekek élvezik az ajándék áradatot. Ugyanakkor, a balett fellépések után mi sem bírtuk ki és vásároltunk kisebb ajándékot a gyereknek. Egyet-egyet nekünk is jó adni. De a sok ajándék egyszerre nekem még karácsonykor is túlzás – árulta el a két gyermekes anyuka, Papp Enikő.

Jelmez az egész osztálynak

Hárman, barátnők telefonon beszélgetünk: Dóra, Anna és én. Koch-Zuberecz Dórát már ismerhetik az olvasók, legutóbb pont arról írt nekünk, milyen a harmadik gyerek után visszamenni a munka világába.

Arzt-Pintér Anna, három kisgyermek édesanyja. Mindenben maximalista. Volt. Ha valaki túl tudta tolni a dolgokat, akkor az ő, és ezt vagányan vállalja is! Ami először szemet szúrhatott, hogy a család megjelenése mindig tökéletes volt: egy gyerekének ruhája sem lehetett foltos, szakadt, kinyúlt vagy vasalatlan, és persze pontosan passzoltak anyagban, színben egymáshoz.

– A játszótérre mindig úgy kellett felöltöznünk, mintha egy háendem katalógusból léptünk volna ki. Mintha arra számítottam volna hogy, bármikor felbukkanhat egy teljes stáb fotózni. A gyerekek mindig úgy néztek ki, mint akiket skatulyából húztak ki.

Miközben szörnyülködve néztem más anyukákat, – akik teljesen normálisan – , szakadt tréningnadrágba öltöztetve vitték le a gyerekeiket, vagy hogy – Juj, nem illik össze a gyereken a zokni és a póló!, mert az egyik piros, a másik meg zöld. De én nyugodt lehettem, az én gyerekeim szuperül néztek ki, mert ez nekem fontos volt – meséli Anna, és mi vele nevetünk.

Otthon sem lehetett ez másként. Annáéknál minden pontosan úgy nézett ki, mintha egy gondosan berendezett IKEA térben élnének. – A vendégeket a szép és tiszta otthonunkban vártuk, persze tökéletesen felöltözve. És ha valaki morzsázni “mert” én készen álltam arra, hogy, feltűnés nélkül azonnal felsöpörjem utána a szemetet – részletezi Anna, és mindhárman könnyezve nevetünk bele az éterbe.

Az egyik legnagyobb túlkapásának Anna az iskolai farsangot említi: – Nem azt akartam, hogy az osztály megnyerje a versenyt, hanem, hogy én megnyerjem a szuperanyák rangadóját, ezért az egész osztálynak megterveztem és elkészítettem a jelmezét. Taroltunk is! Most, hogy mindhárom gyerekem közösségbe jár és három farsangi jelmezzel kell előrukkolnom, már nem csinálok ilyet, sőt, volt, hogy az utolsó pillanatban kapkodtam valami göncért.


Maximalista szülő: Biopapi, babavíz

Az étkezés is sorra kerül:  – Bio piacra jártam. Jamie Oliver feleségének, Jools babaszakácskönyvéből főztem, gondoltam óriási gourmet lesz a gyerek, ehhez képest nagyon rossz evő lett. Majd jött a második, neki már nem bioból főztem, hanem teljesen normálisat adtam, de ő is rossz evő lett.  A harmadiknak kizárólag babaételt adtam, annak ellenére, hogy nekem büdösek ezek a konzervek, azt gondoltam, az emberkísérlet így teljes, de a harmadik gyerekem is rossz evő lett – legyint nevetve Anna, jelezve, hogy mennyire felesleges görcsölni.

Dórival a kórházban ismerkedtem meg, egy kórterembe kerültünk a szülés után. Ha valaki ellensúlyozta az állandó szorongásaimat, az ő volt. Tapasztalt, akkor még két gyermekes anyukaként, jóval lazább volt nálam. Bár az első gyermeke születésénél még ő is bőven túllihegte olykor a dolgokat. Benedeknél csak biokrumpli, biosütőtök és babavíz jöhetett számításba, beszerezte a legjobb fejlesztőjátékokat, és nagyon is tudatosan állt a kisfiához.

– A kislányomnál már nem mászkáltam a biopiacra, a babavizet ásványvízre cseréltem, majd a harmadik gyerekemnek már gond nélkül adtam babaételt és csapvizet is. A szoptatás is változott. Míg Benedeknél a meghitt félhomályban, lágy zene mellett minden alkalomra felkészülve szoptattam, Veronikánál már a bátyja miatt sem ment a csend és félhomály, és gyakran nem is voltunk otthon etetés időben, így már szinte gond nélkül az autóban, étterembe elvonulva szoptattam, Norbinál pedig olyan, hogy napirend meg már egyáltalán nem jöhetett szóba, hiszen a nagyokat hozni-vinni kellett az iskolába vagy sportolni. Ahol tudtam, ott etettem meg, és a gyerek túlélte mindezt a megpróbáltatást  – összegzi Dóri, amire Anna helyeslően reagál, hogy igen az ember idővel lazul. Miközben azon röhögünk, hogy valóban milyen túlaggódásra, túlkapásokra vagyunk képesek, mi anyák.

Magas sarkú és smink az óvodában

Ez a téma szinte mindenhol előkerült. A baletten Gyöngyi pont egy másik anyukával beszélgetett arról, hogy milyen nehéz a hatéves kislányával megértetnie, hogy a magas sarkú cipő nem neki való, akkor sem, ha van olyan csoporttársa, aki már ment be az oviba magas sarkúban. – Megértem a kislányomat, így inkább beadtam a derekamat és vásároltam neki, de csak szigorúan otthon veheti fel, hogy legalább mi ne mutassunk rossz példát! – mesélte el Gyöngyi, ő hogyan oldotta meg ezt a kényes helyzetet.

Ugyanezt erősítette meg Dóri is: – Már amikor Benedek ballagott az óvodából, volt egy kislány, aki a ballagásra magas sarkú cipőben és kisminkelve érkezett, valamint tabletet kapott ajándékba. Mondtuk is a férjemmel, hogy innen, egyenes út vezet ahhoz, hogy az érettségire autót kapjon majd a kislány.

Hoztál gumicukrot? 

A túlkapásokat, Enikő szerint, már a bölcsiben elkezdik azok a szülők, akik minden nap visznek valami apróságot vagy nasit, például gumicukrot a gyerekeknek: – Minek? Enélkül tényleg nem örül a gyerek a szülőnek?  – teszi fel a költői kérdést.

Dóri hasonlót mesél: – Csoki, csoki, csoki! – visította mellettünk a gyerek -,  akit az anyja addig nem tudott felöltöztetni, míg nem kapta meg az anyjától, amit kért.

Miért kompenzálunk?

A maximalista szülő védelmében Győri Ildikó pszichológus elmondja, hogy valóban, ahogy Enikő is említette, óriási a nyomás a  fogyasztói társadalomban: – Mindenhonnan ömlik ránk, hogy minőségi időt töltsünk a gyerekkel. Amivel a szülő nehezen birkózik meg a napi robot mellett. Viszont, ha különleges programot szervez, a legjobb játékot vásárolja meg, egészségesen táplálja a gyerekét, akkor úgy érezheti magát, hogy rendes szülő. Egyszerűen így kompenzálunk.

S ha a jóvátételre nem jut elég idő és energia, akkor abból, amit meg tud adni a szülő, abból viszont valóban a legjobbat akarja, és itt kezdődik a licit. Mindenből a legjobbat, a legnagyobbat, a legszebbet. Gyakran nem is a gyereknek szól, és nem is a gyerekünkről, hanem saját magunkról, a mi egónkról és lelkiismeretünkről. A szülő akaratlanul lesz maximalista szülő.

– A kompenzálással sem lenne baj, ha a túlkapások számát lecsökkentenék kettő-háromra, mert miért ne adnánk bizonyos dolgokból a legjobbat? Csak, ha közben inkább jobban odafigyelnénk a gyerekünkre talán, nem is kellene annyi különleges program, játék mi egyéb, sokkal inkább csak annyi, hogy kimenjünk vele a játszótérre délutánonként tollas labdázni vagy a bőrt rúgni, esetleg kakaópartizni egyet a homokozóban.

Kép: wallhere.com