Arra csodálkozunk rá először gyerekként, hogy nem vagyunk egyformák. Anya haja vörös, apáé fekete. Az egyik nagypapának ősz a haja, a másiknak nincs. Az egyik nagymama alacsony és duci, a másik magas és vékony. De lehet ez másképp is. A testvéremnek szeplős az arca, nekem nem – pedig egy tőről fakadunk. Ő utálja a spenótot, én viszont imádom.

Minden ember egyforma – mégis más. Ez a cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy a másság érték, és az elfogadás vezet szabadsághoz.

Élni és élni hagyni

Én a fiúkat szeretem. A legjobb barátom is. Fiúként a fiúkat szereti – ugyanúgy, ahogyan én lányként. Nincs ebben semmi különös. A szív csak teszi a dolgát: dobog és szeret. Várja, hogy viszonozzák.

A világ szép, amíg szabad. Amíg szabadon dobbanhat a szív, gondolhat a fej, és szólhat a száj. Megszorítások nélkül. Csak annyi szabály kell, ami segíti az „élni és élni hagyni” elvét.

Vagyis: nem böfögünk hangosan egy lángos–almafröccs kombó után idegenek előtt, az illemhelyen végezzük a dolgunkat, és köszönünk, ha belépünk valahová. Nem bántunk senkit. Akkor sem, ha a füle kissé jobban kiáll, mint a miénk. Nem vesszük el a másik szendvicsét, ha éhesek vagyunk – de kérni szabad.

Az iskolában és a mesékből tanulunk

A mesékből tanulunk. Például azt, hogy senki nem lepődik meg, ha a sárkány elrabolja a tündérkirálylányt. Pedig egy sárkány-ember páros azért felvethetne kérdéseket – az egyik egy kitalált lény, a másik meg húsvér ember. Mégis megértjük a választást: a királylány szőke, kék szemű, biztosan szép. Vagy nem?

A szőke haj és a kék szem sem jelent semmit. Ami nekem szép, másnak lehet, hogy nem az. És ez rendben van. A lényeg: a sárkány szíve megdobbant. Talán épp azért, mert a királylány más volt. Más, mint ő maga.

Én más vagyok. Te is más vagy. Ő is más. Senki sem egyforma. Ugyanazt az „a” betűt is ahányan vagyunk, annyiféleképpen írjuk le. Valakinek abból „o” lesz. Vagy nulla. De attól még senki nem nulla, mert nem szépen ír. Vagy mert más. Mert másféle családban él, mint mi.

A család az család

Engem az anyukám egyedül nevelt. A nagyszüleimnél éltünk tizennégy éves koromig, míg saját otthonba nem költöztünk. Apukám újraházasodott, lett egy testvérem. Igen, a testvérem. Mindenféle előjelző nélkül.

Ők egy másik országba költöztek. Az iskolai barátaim közül senki sem látta az apukámat, így a gyerekek fantáziája beindult: egyikük egyszer azt mondta, biztos börtönben van. Csúfolt is vele.

Ha akkor az iskolában szó esik arról, hogy létezik válás, újraházasodás, hogy egy gyereknek lehet testvére egy másik városban vagy országban is – talán nem csúfolnak. Talán én sem sírok, nem reszketek újra meg újra valami miatt, amiről nem is tehetek.

Talán nem kell mindig javítanom, hogy nem „féltestvér”, nem „mostohatestvér”, hanem egyszerűen csak a testvérem. Mert annak érzem. Volt idő, amikor inkább elhallgattuk, hogy nem vagyunk egykék – hogy ne kelljen magyarázkodni, és újabb sebeket szerezni.

A gyerekeknek tudniuk kell

Tudniuk kell, hogy a világ sokféle. Hogy más is lehet benne, mint amit ők ismernek. Hogy az anyukánk vagy apukánk lehet más, mint akik biológiailag „tehetnek” rólunk. Hogy bárkivel alkothatunk családot – függetlenül attól, mennyien vagyunk, és milyen kötelékben élünk.

Másol vagyunk

Ahogy az is lehet, hogy a szívünk olyasvalakiért dobban meg, aki nem a „megszokott választás”. Ez nem rossz, csak más. Más, de közben ugyanaz. A legjobb fiú barátom a fiúkat szereti – pont úgy, ahogyan én lányként. Semmivel sem kevésbé.

A szerelem az szerelem

Ha mindezt tudja egy gyerek – mert elmondják neki, elmesélik, megtanítják –, akkor nem téves információkból építi fel magát és a világot. Nem érzi kirekesztve magát. Nem gondolja, hogy el kell határolódnia mástól. És nem rekeszt ki másokat.

Mert senkit nem zárhatunk be a saját másságába. Nem rekeszthetünk ki senkit egy közösségből. A másság – bármilyen is – nem ok arra, hogy ne tartozzunk valahová. Alapvető emberi jog a szabadság. Szabadnak lenni abban, amilyenek vagyunk.

Én más vagyok. Te is más vagy. Ő is más. Senki sem egyforma.

Az ember az ember.

Fotó: Unsplash