A családi ebéden a férj merte ki a levest a feleségnek félkézzel, miközben a másik karjában a gyermekük volt. Azért a férfi a nőnek, mert ő volt közelebb a levesestálhoz. És azért volt nála a gyerek, hogy a héten egyszer a nő is tudjon nyugodtan enni. Udvariasság, előzékenység és egyenlőség járhatnak együtt? A Szoknya és Nadrág Magazin női szerzői válaszolnak.

Udvariasság vagy egyenlőség fogalmak gyakran egymásnak ütköznek. A nyugodt, kiegyensúlyozott mindennapok megkívánnák az alapvető magatartási formák betartását, az udvariasságot is. Ám ami korábban egyértelmű volt az mára sokak számára nem az. Már csak azért sem, mert sokaknak nehéz az egyenlőséget egyeztetni az előzékenységgel. Míg egyikünknek ezek kizárják egymást, másikuknak a kettő együtt jól működik. Lehet egyszerre az udvariasság és az egyenlőség? Munkahelyen, otthon, ismeretlenül?

Potenciál – Kalla Tímea, újságíró

Vannak „kedvenc szavaim”. Minél idősebb leszek, annál komolyabb, letisztultabb szavak ezek. Ilyen például az „önazonos”, a (munka és életcél iránt érzett) „szenvedély”, vagy a „potenciál”. Rengeteget agyalok ezeken a szavakon. A tartalmukon, azon, hogy mit is jelent számomra, ha például valamire „van potenciálom”.

Klasszikus példa erre a diplomám. Sosem beszélek róla magamtól, és tudom, hogy egy jó munkaerő nem attól lesz az, hogy van papírja, de jó tudni, hogy ha valahova oda kellene írni, hogy van, akkor oda tudnám… Vagy például a hosszú hajam is egy potenciál. Néha olyan szörnyű állapotban van, hogy rossz ránézni, de ha akarom, – egy rövid fazonnal ellentétben – ezerféle módon képes arcomat keretezni.

A férfiak és a nők közötti egyenlőséggel is így vagyok. Nőiségem egy végtelen potenciál a számomra. Szeretem, hogy bátran lehetek gyenge, mert (magabiztosan hiszem, hogy) lesz, aki segít, de akkor sem fog vissza vagy nevet ki, ha lapátot veszek a kezembe, vagy nehéz talicskát tolok. Tehát egyenlőként fogad el, de ha úgy érzi, segítenie kell, szó nélkül megteszi (sőt).

Úgy érzem, hogy még játszhatok is ezzel: kikérem magamnak, ha egy ismeretlen férfi letegez, szívesen leadom a kabátom egy pincérnek vagy hagyom, hogy odalépjen a benzinkutas, hogy segítsen (bár ezt általában kedvesen elutasítom), ha – ismétlem, ha – ezt nem lenézésből teszi a hímnemű, és nem hangoztatja felsőbbrendűségét (ami ugye miért is lenne neki, hiszen egyenlőek vagyunk…).

Akkor hát előzékenység, udvariasság, vagy egyenlőség? Egyenlőség, azzal a potenciállal, hogy ha úgy alakul, szabadon lehessek esendő nő.

Udvariasság és egyenlőség – Karóczkai-Müllner Helga, szerkesztő

Örök téma a férfiak és a nők egyenlősége. Elég gyakran kanyarodnak a beszélgetések ebbe az irányba, ha mindkét nem képviselteti magát. A téma, a helyszín, a szereplők életkora mindegy. Legyen szó óvodai civakodásról, parkolásról, főzésről, gyereknevelésről – mindenkinek megvan a saját véleménye, elképzelése az adott témáról.

A fő kérdés ilyenkor: kinek van igaza? S valóban számít ilyenkor, hogy a felek melyik nemhez tartoznak? Szeretném azt hinni, hogy ez a tény teljesen mindegy. Személyes tapasztalatom mégis más. Egyenlő a férfi és a nő? Nem minden helyzetben.

Sőt.

A minap voltam női szereplője ennek a tipikus történetnek. A téma örök: parkolás, amelyben a fiatalabb nő – történetesen egy anya – túl közel állt meg az autójával az idősebb férfi autójához. A férfi szerint. A helyszín egy átlagos budapesti mellékutca. Hétköznap délután. A konfliktus akkor robbant ki, amikor a nő az egyik gyermekét emelte ki a gyerekülésből, s a kocsiajtó egy pillanatra hozzáért a férfi autójához. Mindkét jármű karcolás nélkül megúszta az esetet, amelyet a férfi észre sem vesz, ha nem ül akkor éppen az autójában. Persze szó nélkül nem hagyhatta az esetet.

Igaz, hogy nem történt azon kívül semmi, hogy a másik autóban ülők a helyviszonyokhoz mérten
igyekeztek elhagyni a járművet, de azért a férfi mégis úgy érezte, jeleznie ki a másiknak, hogy ő mindezt észlelte, s hogy ezt senki nem teheti meg az ő autójával. Jól megdorgálta a nőt, az anyát, aki azért nem hagyta magát, és udvariasan igyekezett kihátrálni a helyzetből, és menni a dolgára.

Ebben a szituációban számított, hogy a másik fél egy nő? Igen. Ahogyan az is, hogy kisgyermekes anya, mert ő könnyű célpont. Sajnos tipikus reakció a férfi részéről, s hibáztatott félként, nőként, anyaként a másik oldalon állva úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit leteremtett az anyukája. Én is tudom: sokszor nehéz eldönteni egy ilyen helyzetben, hogy kinek van igaza. Mégis úgy éreztem, hogy ebben a történetben egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy férfi és egy nő a főszereplők. Átlagos eset, átlagos szereplőkkel.

Udvariasság és egyenlőség? Inkább udvariatlanság és egyenlőtlenség. Attól függetlenül is, hogy a jelenlévők éppen melyik nemhez tartoznak.

Hagyni magunkat? – CzakiK – állandó szerzőnk

Dédnagymamáink idejében még teljesen természetes volt, hogy a nők azt teszik, amit a férfi mond. Hiszen Ő volt a családfő, ő dolgozott, így ő is határozta meg a család és a nő életét. Aztán ahogy egyre inkább kinyílt a világ a nők előtt, úgy kezdett a férfiak ilyen vezető szerepe visszaszorulni.

Akkoriban az udvariasságot tanulták az iskolában, volt külön illemtanóra, ezt látták a szüleiktől és a nagyszüleiktől, így szinte tudat alatt a mindennapjaik részévé vált. Nem volt kérdés, hogy kinyissa e az ajtót, lesegítse e kabátot, oda adja e zsebkendőjét, felsegítse e az elesett hölgyet. De ami talán legalább ennyire fontos, hogy ugyanekkor a nőknek is természetes volt, hagyják magukat irányítani.

Ugyanannyira a mindennapjuk része volt, hogy hagyják a férfiaknak , hogy vezessék az életüket. így a hagyományos férfi nő szerepek megmaradtak és senki nem ment át a másik oldalra. Napjainkban azonban úgy sétálgatunk át a képzeletbeli határvonalon, hogy észre sem vesszük. Átvesszük egymástól a férfi-női szerepeket, feladatokat, és versengünk egymással  a párkapcsolatban, hogy ki fog nyerni.

Pedig néha talán csak elég lenne, hogy mi nők hagynánk magunkat és a férfi tehetné a dolgát, lehetne előzékeny és udvarias. Ha hagynánk kicsit, hogy a Férfiak kényeztessenek Bennünket és néha feladnánk az irányítást, talán kicsit belekóstolnánk a régmúlt idők hagyományába, és lehetnénk „csak” a Nő a „csak” Férfi mellett.

Az erősebb nem gyengesége – Bagaméri Viki, újságíró

Az egyik helyes, okos és udvarias barátom hosszú ideig hiába kereste a párját, valahol mindig homokszem került a gépezetbe – többnyire még azelőtt, hogy működésbe léphetett volna –, így éveken át hallgattam az ismerkedési sztorijait. Amikor a helyzet úgy kívánta, tartottam benne a lelket, az esetek nagyobb részében azonban szerencsére tudott nevetni a saját ballépésein. S ha már a ballépésnél tartunk…

Az egyik alkalommal moziba hívta a kiszemeltjét, aki örömmel mondott igent a meghívásra. Hogy „bevágódjon” a lánynál, úgy gondolta, a film előtt még vacsorázni is elviszi, és egy olyan éttermet választott, ami egy ugrásra volt a mozitól. Amíg vacsoráztak, az idő pocsékra fordult odakint, ezért úgy döntöttek, hogy azt a kis távot is busszal teszik meg a moziig.

A leszállásnál azonban nem várt fordulat következett: hogy lesegítse a buszról, a barátom odanyújtotta a kezét a lánynak, amin ő annyira meglepődött, hogy elvétette a lépést és legurult a lépcsőről. Szerencsére nem esett baja, de a ruhája olyan sáros lett, hogy esze ágában sem volt moziba menni, és később a második randinak sem látta értelmét. (Azoknak, akik kíváncsiak a végkifejletre, elárulom, hogy Zoli azóta megházasodott, és egy csodaszép kisfia is  született).

Azt, hogy az udvariasság már jó tíz évvel ezelőtt is olyan „meglepő gesztusnak” számított egy fiatal fiútól, hogy az, aki felé irányul, döbbenetében lebucskázik a lépcsőről, jól példázza a fenti eset. Bár eredetileg vicces képfeliratnak szánták, sajnos nagyon is helytálló napjainkban, hogy „Ha egy férfi kinyitja a kocsi ajtaját egy nőnek, akkor vagy a verda, vagy a barátnő új”.

Ez önmagában is elég szomorú, a bajt pedig tetézi, hogy nem csak a férfiak többségéből veszett ki ez a nemes tulajdonság, hanem a nőkből is. Ezért fordulhat elő, hogy sokan egyszerűen nem is tudják hova tenni az udvariasságot vagy a dicsérő szavakat, ahogy az sem ritka, hogy flörtölésként értelmezik, miközben erről szó sincs.

Szerintem az előzékenység nem azt jelenti, hogy a férfi gyengébbnek tartja magánál a nőket, hanem azt, hogy segítőkész és megtiszteli a másikat a kedves viselkedésével. Olykor sajnos a férjemet is emlékeztetnem kell néhány mindennapos apróságra: nyilván nem dől össze a világ, ha ő száll be elsőként a liftbe és nem engem enged előre, ahogy attól sem esik bántódásom, ha én cipelem haza a bevásárlást (ez bizonyított tény, hiszen számtalanszor megteszem akkor is, amikor nincs velem), mégis örömmel adom át neki a megpakolt szatyrokat, amikor hazaindulunk.

Az én szememben ez nem azt jelenti, hogy azért veszi át tőlem a pakkokat, mert azt hiszi, nélküle nem boldogulnék, hanem azért, mert nem szeretné, hogy feleslegesen cipekedjek – itt lenne az ideje, hogy ellesse tőle ez utóbbit a hamarosan három éves kisfiunk is, aki előszeretettel hurcoltatja magát, hiába nyom csaknem 16 kilót….

Udvariasság vagy egyenlőség? Polgár Ágnes – főszerkesztő

Abban a kivételes helyzetben lehetek egészen pici korom óta, hogy a mindennapokban udvariasságot kaptam és kapok a férfiaktól. Udvariasak voltak a nagypapák, a nagybácsik és még a velem egykorú fiú unokatestvéreim is, mert ezt láttuk otthon. A fiúk, hogy előzékenyek legyenek, én meg egyetlen lány unokaként, hogy elfogadjam azt.

Így amikor kiléptem a felnőtt életbe, számomra nem volt kérdés, hogy természetesnek vegyem az udvariasságot. Ne elvárjam, hanem természetesnek vegyem. Olyannyira, hogy ha az egy férfinak nehézséget jelent, akkor tudjam őt gond nélkül figyelmeztetni erre. Amire a legtöbbször meglepődés, majd szégyenkezés volt a válasz.

Az alapvető udvariasság nem kérdés számomra ma sem. Mindenki felé. Függetlenül attól, hogy az illető férfi vagy nő, fiatalabb vagy idősebb, netán a korosztályomból való. A legelső munkahelyemen alig húszévesen az összes vezető nőnek csókolómmal köszöntem házon belül, hiszen az anyukám lehetett volna bármelyik, ha viszont vendég volt jelen, akkor természetesen előttük a Jó napot kívánok! köszönőformát használtam.

– Piszkosul fiatal vagy – mondták nekem az idősebb munkatársak, és eszük ágában sem volt a negyven-ötvenéves nőként sem kikérniük maguknak, mert tudták, hogy a csókolom részemről csupán a tisztelet jele volt. És ennek örültek. Nem én gondolom így, elárulta egyikük.

Persze előfordul, hogy egy férfi kérdés nélkül letegez, vagy nem tartja meg előttem az ajtót, esetleg nem tudja melyik oldalamon illene jönnie mellettem az utcán, és nem érti miért nyújtom a kabátomat a ruhatár előtt, de egy kedves szó, egy mosoly valahogy mindig helyére teszi a dolgokat. Ritka esetben, – vitát nem tűrő hangon -, helyreigazítok valakit, ha kell. És mivel ezt mindüssze százötven valahány centivel “merem tenni” így nem kérdés, hogy hatásosan működik.

Az előzékenység szerintem funkcionál, a kérem-köszönöm szavaknak ereje van, lehet egyszerűen azért, mert én nem ismerek más utat. Ez számomra teljesen független attól, hogy egyenlőek vagyunk vagy sem. Az udvariasság megadásával és elfogadásával vagyunk éppen egyenlőek.

Hiszen elismerjük egymást: A férfi a nőt. A nő a férfit. A kisebb a nagyobbat, a nagyobb a kisebbet. A fiatal az időset, az idős a fiatalt. Az erős a gyengét, a gyenge az erőset. Így tanítom a kisfiamnak is, aki az udvariasságával nyolcévesen, simán zavarba hoz egy felnőtt nőt is. Vagy éppen férfit. Kérem, köszönöm.

Kép: Pixabay

Szerző: Polgár Ágnes, Karóczkai-Müllner Helga, Bagaméri Viki, Kalla Tímea, CzakiK