Sosem hozott virágot. Mert ő nem szerette a kényszert. Névnapra, születésnapra sem. Pláne nem egy Valentin napra. Legfeljebb hetekkel később. És nekem kellett megértenem őt. Fordítva sosem, hogy nekem aznap esne jól az a kóró. Igen, még a legnemesebb virág sem rózsa így már. Évekig hittem számtalan dologról, ez így normális. De ma már tudom, nem az. Nem normális.

Mert a Valentin-napi cukormáz mögött ott van a valóság….

Persze, én sem voltam az, hiszen hittem neki. Naivan, bolondul, ügyetlenül, ostobán, önmagamat becsapott szenvedéllyel, hamis szerelemmel. Mert igen, azt hittem az a szerelem, amit mi érzünk. Hogy az nem egy tudatosság, amivel a lépéseket tettük egymás után és építettük fel a közös aranykalitkánkat.

Elhittem, hogy két annyira szép, intelligens, magas, fitt, tanult, humoros, sikeres ember, mint mi ketten, az csak tökéletes párt alkothat. Fel sem merült bennem, hogy csak álom az egész, egy gondosan megrajzolt  mesefilm. A királylány és az ő hercege. Elhittem, hogy pont azért, hiszen okosan és szépen és szerelemben állunk minden elé, bármit, ami kicsit is szürke lenne ebben a tökéletes rózsaszín felhőben, azt mi tudatosan legyőzzük, megjavítjuk, túllépjük, megoldjuk.

Legyen az egy átmeneti munkahiány, míg a tökéletes ajánlatra nem vár egyikünk, egy valamivel komplikáltabb gyermekvárás, egy idős rokon gondozása, vagy egy nem súlyos, hanem vele együtt élhető egészségügyi probléma, avagy a gyerek születése utáni hathetes szünet, úgy gondoltuk, mi azt is megoldjuk.

Gyarapodtunk: ház, autó, még egy autó, nyaraló, egy gyerek, külföldi nyaralás, belföldi telelés, még egy gyerek, letudott ingatlan hitel, motor, saját üzlet, harmadik gyerek, medence.

Minden tökéletes. Ő a gondoskodó, nagy pénzt hazatoló férj, én a mindent összefogó feleség, anya. Idővel inkább anya és feleség. Majd csak már anya. Hiszen ez a gyerek nem tud elaludni, annak felszökken a láza, a harmadikat meg még szoptatni kell.

Tudom, ma este nem lesz szex. Ahogy nem volt tegnap sem. És nem lesz holnap sem. Nem kívánom. Egészen pontosan nem kívánom vele. Mással igen. Ahogy ő sem már velem vágyik ágyba bújni. Hanem mással.

Ülünk hétvégén a tökéletes aranykalitkánkban. A tökéletes gyermekeink körében. Abban az országban, abban a városban, abban a miliőben, amiben akartunk élni. Mindent ismerünk, minden jó, minden szép, mindennap ugyanolyan. Ami nem szép, az is úgy jó, ahogy van.

Úgy jó ahogy van, hogy mindkettőnknek van egy másik partnere. Igen, mondjuk ki: egy szeretője. Akivel minden kerek. Kerekebb, mint otthon együtt. Ám egyikünk sem cserélné le a másikat a szeretőjére.

Nem vagyok szerelmes a szeretőmbe, csak nagyon jól érzem magamat mellette. Mellette én, én vagyok. Az, aki egykoron voltam. Akiről már régen elfeledkeztem, aki valahol nagyon mélyen rejtőzködött el. Eleinte fel sem ismertem önmagamat. Elhittem, hogy normális, hogy átalakulok. Hogy a házasság csak erről szól, hogy én viszek mindent. Miközben a férjem ugyanezt érzi, hogy ő visz mindent. Hogy normális, hogy nem minden klappol, hogy állandóak a nézet különbségek. Hogy másoknál is ütemezve van a csók, az ölelés, a szeretet. Hogy ha egy feleség nem jól tesz valamit, akkor a férje fölé kerekedhet és lehülyézheti. Hogy ezen nem kell fennakadni, mert a férfiak erőn felül teremtik elő a jólétet, és érthető, hogy stresszek, és ez minden házasságban így van. Hogy az előjáték csak arról szól, hogy a nő a párnára térdel, és ez másoknál is így van.

Akkor ébredtem rá, hogy nem így van, amikor a szeretőm az előjátékot velem kezdte, és az érdekelte, hogy nekem jó legyen. Szeretem, ahogy a megcsókol és én őt vissza, ahogy rám nevet és én vissza rá, ahogy rajong értem és én érte, ahogy a férjemmel talán sosem éreztünk egymás iránt, jobban mondva ahogy önmagunkat érezzük a másik mellett.

Bizonyára a férjem is így van vele. Vele. Aki talán nem szebb, nem okosabb, nem ügyesebb, nem dolgosabb nálam. Csak más. Nem én vagyok. Jobban mondva bizonyára a férjem önmaga lehet mellette.

Igen, ez az ami csak hiányzik az egészből, hogy egyikünk sem volt a házasságunkban önmaga. De mégsem cserélném ezt le, és mondanék le róla senkiért. Sem a férjemről, sem a gyerekeimről, sem a házunkról, sem az egyebünkről. Nem tágítanék a városból, a környékről, a miliőből, az országból ahonnan élünk. Egyszerűen meghagynék mindent úgy ahogy van, csak azt szeretném, hogy mindketten valaki mások lehessünk. Önmagunk.